Az erdélyi irodalom Trianon utáni fogalom. A magyar irodalom őskora óta mindig voltak erdélyi íróink, akik szűkebb hazájuk levegőjét, tájait, népét, életformáit és történetét írták meg, de sem nekik, sem másnak nem jutott eszébe erdélyi irodalomról beszélni, a fejedelemség századaiban sem, amikor a magyar műveltségnek speciális fókuszai voltak Erdélyben. Csak a nagy államszakadás utáni időkben kezdett az erdélyi irodalom fogalma ébredezni, majd elég hamar öntudatosodni.

Az okok ismeretesek: az elszakítás első évei valóban elszakították az erdélyi magyarságot, a csaknem hermetikus határzárak majdnem lehetetlenné tették, hogy könyv, lap, folyóirat Budapestről átjusson rajtuk; a közönség egyszerre olvasmány nélkül maradt s ezt az alkalmat felhasználta úgyszólván mindjárt az első naptól kezdve néhány ottrekedt íróember, hogy munkateret és kenyeret teremtsen magának folyóiratok, lapok alapításával. A nagyobb városok napisajtója is megerősödött, mióta megszabadultak a budapesti lapok versenyétől s a közönség kizárólag rájuk volt szorulva.

Az első kezdőkhöz mások csatlakoztak és csakhamar elindult egy olyan fejlődés, amely tudatosan hangsúlyozta az egyetemes magyar irodalomtól különböző, sőt autonóm voltát, különböző eltévesztett kísérletek után végre az Erdélyi Helikonban megszervezkedett s ma már bizonyos irodalomtörténeti jelentőség igényével lép fel, olyasféle külön tagjaként a magyar irodalomnak, amilyen a németeknek a svájci. Erősen érzi önmagát s ezt néha kissé naivul is elárulja mémoirekben, visszaemlékezésekben, saját erdélyi programot alakított ki magának, nagy vitákban tisztázta céljait és feladatait, vagy legalább kibeszélte magát róluk.

Kétségkívül fel tud mutatni néhány igazi értéket, létrehozott néhány valóban kitűnő művet, az átlaga körülbelül egyezik a magyarországi irodalmi termés átlagával színvonal dolgában s nemcsak saját szervezete van, hanem bizonyos mértékig közös gondolata is. Ezek után nem lehet tagadni, hogy különálló tagja a magyar irodalomnak, a nemzet egy a történelem viharától más életformákra kényszerített s más hatalmi atmoszférában élő tagjának irodalmi kifejezése.

Már irodalomtörténet-írója is akadt Tolnai Gábor személyében, aki Erdély magyar irodalmi élete című Szegeden megjelent könyvében részletesen elmondja fordulatait az első kezdetektől fogva máig, hangsúlyozva; hogy nem kritikát ír, hanem az irodalmi élet képét igyekszik történetileg megrajzolni. A fiatalosan buzgó, itt-ott kissé pongyolán írt könyv adatainak felhasználásával próbáljuk itt meg az erdélyi irodalom képét megadni.

Az első kezdők mind olyanok voltak, akik már az államszakadás előtt is túl voltak az első próbálkozásokon. Nagyváradi, kolozsvári, aradi újságírók, tanárok. Legtöbbjüknek munkája addig nem sok figyelmet tudott ébreszteni, de most egyszerre bizonyos nyomatékot kapott s egy részüké csakugyan neki is lendült.

Csak szerény vidéki kör számára dolgozó kisvárosi perspektívából egyszerre egy nagy országrész perspektívájába kerültek. Budapest felől is hamar feléjük fordult a figyelem: érdeklődve néztük, mire tudnak menni ezek az erdélyi fiúk, magukra hagyatva, egyedül. Sőt idővel bizonyos nimbusza is támadt az erdélyi írónak, nem csupán műveinek értéke, hanem jórészt erdélyi volta és az ehhez fűződő jóleső magyar képzetek révén.

Ez volt az erdélyi irodalom romantikus első korszaka, amikor a budapesti biztatástól is tüzelve, felduzzadt önérzettel vetette magát a munkába. Súlypontja előbb Nagyváradon volt rövid ideig, aztán ismét rövid időre áthelyeződött Marosvásárhelyre, míg végül Kolozsvárott, az erdélyi magyar élet ősi gyujtópontjában állandósult. Az első időben hiányos szelekció lassankint komolyabb kritikának adott teret s az Erdélyi Helikonban irodalmi színvonalon álló orgánumot teremtett magának.

Ezek nagyobbrészt meglehetősen közismert dolgok, ismerjük erdélyi írók mémoire-szerű írásaiból és budapesti írásokból is. Azt azonban még eddig nem állapították meg, hogy a nagy politikai fordulat által teremtett, sok tekintetben ösztönző külső körülményeken belül a belső ösztönzést, a szellemi irányt és az irodalmi stílusformákat honnan kapta az erdélyiek irodalma.

Erről először Tolnai Gábor könyvében találok nézetem szerint teljesen helytálló megállapítást, amelynek összefoglalása az ő fogalmazásában így szól: ŤAz erdélyi irodalom nem helyi gyökerekből nőtt ki, az erdélyi literatura lokális kiterjedése az ú. n. "modern irodalom"-nak. Ez a gyors kivirágzás az Ady körül csoportosult irodalmi korszak szellemi televényéből sarjadozott ki. Az új erdélyieknek a modern magyar irodalom ízlés- és formavilága adta az indítást.ť