Az erdélyi irodalom jövője

1934 | Február

Válasz Schöpflin Aladár cikkére

A Nyugat 1934 január 16-i számában Schöpflin Aladár Tolnai Gábornak az erdélyi irodalomról írt könyve összefoglalásaképen több teljességgel helytálló megállapítás mellett két egymásból következő olyan következtetésre jut, amelyeket lehetetlen szóvá nem tennem.

Ez a két megállapítás pedig így szólt: 1. az erdélyi irodalom, különállásának erőteljes hangsúlyozása után, most már végleg és visszavonhatatlanul felolvadt az egyetemes magyar irodalomban s mint erdélyi irodalom többé nem létezik, 2. a különálló erdélyi irodalom további fennmaradását lehetetlenné teszi az a körülmény, hogy az erdélyi irodalomnak nincs succrescenciája, azaz utánpótlása, mert az erdélyi magyar fiatalság a maga teljes egészében elfordult az irodalomtól és egész érdeklődését a társadalomtudományi kérdések foglalják le.

Nem ismerem Tolnai Gábor könyvét s így nem tudom megállapítani, hogy e két következtetést maga a szerző, vagy pedig Schöpflin Aladár teszi-e meg, de bármint is legyen, kétségtelen az, hogy az első következtetésnek új jelenségként való feltüntetése hibás, míg a második következtetés teljességgel hamis.

Ha félretesszük ugyanis azokat a nyilatkozatokat, amelyek a multban erősen és ellentmondást nem tűrően hangoztatták a magyarországi és az erdélyi irodalom között fennálló lényegbeli eltéréseket és ha csupán az irodalmi termést vizsgáljuk - ami egyedül irányadó ilyen kérdésekben - akkor világosan megállapítható, hogy az úgynevezett külön erdélyi irodalom kezdetei kezdetétől egészen máig mondanivalóiban, felfogásában és megjelenési formáiban soha, egy pillanatig sem szűnt meg az egyetemes magyar irodalom egy része lenni.

Ezt maga Schöpflin Aladár is megállapítja cikkében és mindenkinek igazat kell adnia neki abban, hogy Ťaz erdélyi irodalom... mindenképen a Nyugat körüli és a Nyugat hatása alatt kifejlett irodalom édes gyermekeť. Ha voltak is egyes irodalompolitikai nyilatkozatok, amelyek a teljes elkülönülést hangsúlyozták, valódi, kimondott eretnekség sohasem vert gyökeret.

A most bekövetkezett és a Schöpflin részéről kissé túlbecsült változás legfeljebb az, hogy ezeket a nyilatkozatokat véglegesen elmosta az idő, de az erdélyi irodalom csak az maradt, ami volt: az egyetemes magyar irodalomnak szerves része, aminthogy más nem is lehetett.

Komolyabb jelentőséggel bír azonban az a kérdés, hogy vajjon valóban megszűnik-e az erdélyi irodalom utánpótlás híján?

Erre a kérdésre nevek felsorolásával nem lehet válaszolni, noha már a nevek felsorolása is nyilvánvalóvá tehetné, hogy Schöpflin állítása legalább is részben megdönthető. Egyelőre több érdeklődésre tarthat számot annak a problémának megvitatása, hogy Tolnai Gábor és vele együtt Schöpflin Aladár miért nem bírnak tudomással olyan körülményekről, amelyek talán mégis azt igazolnák, hogy az első erdélyi írónemzedék kidőlése még mindig nem jelenti az erdélyi irodalom halálát.

Schöpflin Aladár cikke nem említ egy igen kézenfekvő körülményt. Ugyanis az erdélyi írók közül azok, akik Schöpflin szavai szerint az egyetemes magyar irodalom értékeivé váltak már s ennélfogva az erdélyi magyar irodalomnak az egyetemes magyar irodalomba felszívódott élcsapatát képezték, legnagyobb részben még abba a korosztályba tartoznak, ami Magyarországon még fiatalnak számít.

A magyarországi irodalmi viszonyokat tekintve tehát ők a második nemzedék csapatában gyalogolnak s így tulajdonképen olyan elbírálás alá kellene esniök, mint a magyarországi modern irodalom első utánpótlása. Ha tehát Magyarországon még egyelőre nem lehet utánpótlás nélkül szűkölködő irodalomról beszélni, akkor Erdélyre vonatkozólag is kockázatos ilyen kijelentéseket tenni.

Ám ahogy Magyarországon is megvan már a második utánpótlás, éppen úgy felfedezi a helyzettel ismerős Erdélyben is ezt a második (Erdélyben természetesen első) utánpótlást, ami - a véletlen különös játéka, vagy más körülmények folytán - Schöpflin Aladár és talán Tolnai Gábor előtt is rejtve maradt.

Az erdélyi fiatalabb írónemzedék ugyanis a felszínrejutás szempontjából képtelenül mostoha körülmények között van. A magyarországi folyóiratok és hírlapok hasábjai zárva előttük s így természetesen a magyarországi bíráló szeme nem akadhat meg rajtuk.

Komoly irodalmi súllyal bíró folyóirat pedig Erdélyben egy, legfeljebb kettő van, amiket azonban Magyarországon alig olvas el valaki s így nem is nyerhet pontos képet az egymást felváltó nemzedékek előretöréséről, vagy visszahúzódásáról. Kiadó viszont Erdélyben egész a legutóbbi napokig szintén csak egy volt, az Erdélyi Szépmíves Céh, s ez a dolgok természete szerint nem rendelkezett megfelelő eszközökkel arra, hogy a feltörekvő fiataloknak megfelelő megjelenési lehetőséget biztosítson. Ha pedig a fiatalok nem jelentkezhetnek, akkor valóban könnyű megérteni, hogy ez a némaság Schöpflin Aladár előtt egyértelmű az utánpótlás hiányával.

Mert az a körülmény, hogy az erdélyi fiatalság jókora része feszült érdeklődéssel fordul a társadalomtudományi kérdések felé, nemcsak Erdélyre szorítkozó jelenség. Senkisem cáfolhatja meg azt a tényt, hogy a társadalomtudományok ma különösképen érdeklik az egész világ ifjúságát. De akkor aztán nem lehet az erdélyi irodalom megszünésének okául azt a körülményt említeni, hogy az erdélyi fiatalság szociológiai tudományszomja következtében az írói célkitűzések erősen csökkenő irányzata tapasztalható.

Ezek után pedig annak bizonyítására, hogy az erdélyi irodalmi utánpótlás nevekben sem szűkölködik, felsorolok egy-két egészen fiatal írót, akik a jelen pillanat erdélyi kritikusa szemében úgy tünnek, mint a megkezdett munka komoly folytatói. Dsida Jenő, Varró Dezső, Bányai László, Kiss Jenő lirikusok, Szenczei László, Mélius N. József, Grandpierre Emil, Janovics András prózaírók, Jancsó Elemér, Vita Zsigmond esszéisták nevét említem kapásból és úgy érzem, hogy ez ismeretlen nevek mögött rejtőző írók között lesznek, akik biztosítani fogják az erdélyi magyar irodalom további fennmaradását.

(Brassó)

Szemlér Ferenc