Utoljára a Studióban találkoztam vele. A felolvasóteremből jött ki kicsit fáradtan, de a szemében akkor is ott ült az a jóságos mosoly, amely annyira jellemezte Móra Ferencet. Gyalogosan vágtunk neki a városnak. Lassan róttuk az uccákat és közben Móra Ferenc magáról beszélt...

Nem az lett belőlem, mint aminek készültem- kezdte a mesélést.- Mikor a negyedik elemibe jártam, a köhögős Horváth tisztelendő úr nagyon szeretett, mert már akkor is majdnem olyan jó fiú voltam, mint most, csak természetesen okosabb, megkérdezte apámat, anyámat, hogy nem akarnak-e papnak adni? Mért ne akartak volna szegények! Kétfajta úriembert ismertek, a tisztelendő urat, meg a végrehajtó urat. A tisztelendő úr mindig jó volt hozzánk, nem esett nehezükre a választás.

Úgy volt, hogy augusztus huszonnyolcadikán visz a tisztelendő úr Kalocsára a jezsuitákhoz, 1889-ben volt ez, tízéves koromban. Előtte való este édesanyám megfoltozgatta az ingecskéimet, elimádkoztatta velem még a Hiszekegyet is, de bizony másnapreggel nem jött értem a tisztelendő. Nekem kellett hozzá elszaladni a Kápolna uccába felkelteni. A szobája nyitva volt, az olyan jó embernek mint ő, nem kellett félnie senkitől. Ott is feküdt az ágyban fal felé fordulva,de olyan mélyen aludt, hogy nem bírtam felébreszteni. Nem is ébresztette fel más, csak az arkangyalok trombitája. A tüdőbajos tisztelendő meghalt arra a napra, amelyiken a kalocsai jezsuita atyák várták a félegyházi mezítlábas kis novíciussal.

Az egyetemen tanárnak készültem, még pedig természetrajzból. Nagyon szerettem a virágot már mikor a félegyházi árokparton szaggattam is a pipitért. (Két mesterség van, amihez igazán értek: az egyik a csokorkötés, a másik a szappanbuborék fúvás.) De a mikroszkópi gyakorlatokat is szerettem,sőt azon ritka természetrajzos tanárjelöltek közé tartoztam, akik a tanulmányi kirándulásokon meg tudták különböztetni a rozsot a búzától. Mágocsy Dietz Sándor professzor úr tán máig sem bocsátotta meg nekem, hogy asszisztense nem lettem...

De, hát, mondom, sohase az lettem, aminek indultam. Szegedre jöttem riporternek és megválasztott a város könyvtárosnak a Kultúrpalotába. „Hazánk legkomolyabb könyvtárosa”- így hívott a gazdám, Tömörkény István igazgató úr és kiküldött ősöket előkurkászni a föld alól, mint könyvtárost.
- Hogyan csináljam – kérdeztem megrökönyödve- hiszen nem értek én ahhoz? Sose láttam ásatást.
Hát aztán - vont vállat Tömörkény- mögötte a fene az olyan kutyát, amelyiket tanítani köll az ugatásra.

Csakugyan a magam nyomorúságán tanultam ki a régészetet. Azt hiszem! Több mesterséget már nem is tanulok az életben és most már igazán nem leszek más, mint ami vagyok: az összes hiábavalóságok tudora.

Az irodalom? Hm. Erről, ha lehet, ne beszéljünk, mert sok gyönge oldalam közt ez a leggyöngébb!
Póz nélkül mondom és nem ellentmondás reményében. Szerénytelenség nélkül beszélhetnénk irodalmi sikerekről. Nem a bírálatokra gondolok, mert azok lehetnek udvariassági tények is. Nem a kiadóra, aki haragszik rám, hogy nem adok neki kéziratot, hanem arra a pár ezer levélre, amikben ismeretlen szívek üzenik nekem, hogy szeretnek. Gyerekek, anyák, fiatal lányok, komoly tudósok, munkások, ezredesek, táblaírók, pesti hordák, főispánok,- no csak nyugalmazottak - miniszterek,- aktív is van közöttük- sőt pesti újságírók is... Hát ezeket a leveleket komolyan veszem és ezekből látom, hogy az nem irodalom, amit én csinálok. Egy ember, akit az élet leszoktatott a nagyképűségről, az élet apró bajairól és örömeiről beszélget az emberekkel az élet nyelvén... Nem mondom, műveltem én valamikor komoly irodalmat is. Tizenhatéves koromban jelent meg az első az Új Idők-ben, de álnév alatt, mert nem akartam, hogy a testvérbátyám neve protezsáljon, aki akkor nagyon népszerű költő volt. Negyvenéves koromig nem is került az ország elé más dolgom, csak a verseim. De a verseim se gyűjtöttem kötetbe és tán az egyetlen költő voltam, akit kötet nélkül választottak be a Petőfi Társaságba. (Máig is azt hiszem, hogy a bátyámmal tévesztettek össze, aki sokkal különb költő, mint én voltam!)

Nem vagyok hetvenéves, amennyinek akkor látszom, mikor őszre fésülöm a hajamat. A jövő nyáron június 2-án leszek ötvenötéves. Ez az a kor, amikor komoly embernek már illik tisztában lenni azzal, hogy mi kívánnivalója van neki az élettől. Én tisztában is vagyok vele. Egy pulikutyát kívánnék, annak egy ólat, az ólhoz egy tiszta kis udvart, ahhoz egy rendes kis házat, üveges tornáccal, ahol elférnének azok, akik fel akarnak köszönteni születésnapom alkalmából. S mikor a szónok már köszörülné a torkát, akkor én kilépnék a kamraablakon a kertbe, füttyentenék a pulinak és elszöknénk erdőre mezőre, még azon is túl, ahol a madár sem jár... Ahol nincs tinta, nincs újság, nincs telefon, csak térdig érő gyep van, amiben ki lehet aludni ötvenöt esztendőt...

Móra Ferenc lelke csütörtök hajnalban kiszökött a kamraablakon, a kertbe, onnan az erdőbe, mezőre, még azon is túl, ahol a madár sem jár...Szobájában néma a telefon. És a Vadember, a kis Ferenc úgy zokog...