Budapesten a parlament mellett ismét egy szerencsétlen köztérszobrot állítottak fel.

Mintha egy régen eltünt világ elevenednék meg újra Zala György hatalmas méretű Tisza-szobrában! A Benczur-korszak szinpadiassága, amelynek a maga idejében meg volt a gyökere a magyar életben, de ma hová tünt el a háború előtti világ? És hová tünt el egész Európában az akkori hivatalos művészet, mely lobogó drapériák közé helyezte a történelmet és az akadémiai kosztümünnepek külsőségeibe öltöztette a historizmus lelkesedését? Hová tünt el a művészet mezejéről a félig barok, félig naturalista, álpatetikus szobrászat?

Úgy látszik mégsem tünt el teljesen, legalább minálunk nem. Bizonysága ez a szobor, amely minden ízében idejét mult stílusnak emléke. Méreteiben hatalmas, kifejező erejében üres. Óriási kavargó bronzkolosszusok vannak rajta, inkább agyagból mint bronzból nagy gesztusok, amelyek mögül hazafias tirádák hallatszanak, de nem a lélek igazi szenvedélye csendül meg bennük, hanem a fáradt rutinnak, az elkoptatott sablónnak régen unottá vált ügyeskedése.

Milyen messzire esik ez a szobor Tisza István merev és kemény egyéniségétől! De époly messzire mindattól, ami igaz: művészi alkotóerő terméke.

Tisza alakja erőtlen és szinpadias. De még az ő szobránál is gyöngébbek a mellékcsoportozatok. Egy régen levitézlett naturalizmusnak teátrális álpátosza mozgatja őket nyugtalan kapkodással. És ott van betetőzésül, az összes hibák kegyetlen összefoglalásául a szobor architektúráját lezáró kőoroszlán. Halálrasebzetten egy kígyó fojtogató ölelésében: valóságos szimbolumaként ama köztérszobrászatunknak, mely mindenáron monumentális akart lenni, de a monumentalitásnak csak karrikatúrájáig jutott el.