Berlin, december hó

Annak, aki ma Németországban jár, anélkül, hogy idevaló emberekkel beszélne, rögtön feltűnnek olyan külsőségek, amilyenekkel másutt nem találkozik. Mindenekelőtt a sokféle egyenruha ötlik szembe uton-utfélen olyan tarka összevisszaságban és annyi változatban, hogy az ember nemzetközi katonai kiállításon képzeli magát.

Különösen ünnepélyes alkalmakkor van látnivaló. Ilyenkor majdnem mindenki egyenruhát ölt: most egy fiúcsapat vonul fel a Hitler-ifjunap komor fekete ruhában, amott a lányok maníroznak ugyancsak formaruhába öltözve, majd felváltva jönnek a nemzeti szocialista párthadsereg különböző tagozatai, az ugynevezett S. A. és S. S. csapatok feketében, a csukaszürke és barna sokféle árnyalatában, hogy káprázik tőle a szem.


5 óra alatt 3 és fél millió márka az ínségeseknek!

Amíg az idegen meg nem szokja és részben meg nem győződik róla, nehezen érti meg, mi szükség van egy népgyűlés, egy utcai gyűjtés vagy akár egy koszoru elhelyezése alkalmából az egyenruhás tömegek légióira. Amelyek voltaképpen nem harci alakulatok, hanem csupa békés, otthontszerető polgáremberekből állanak, akiket azonban egy-egy órára, néha egy-egy napra kiragad a parancsszó családjuk köréből és szigoru fegyelem alatt masíroznak az utcán hangos énekszóval vagy trombitaharsogás és dobpergés mellett.

Ilyenkor kiürülnek a lakások és aki csak mozogni bír, az utcán együtt vonul, együtt lép, együtt lelkesedik a menetelő fiu-, leány- és férficsapatokkal. Ez a szervezettség, ez az erő és együttérzés magyarázza meg, hogyan lehetett itt a napokban 5 óra alatt 3 és fél millió márkát a téli ínségesek részére összegyűjteni; igaz, hogy még az utcai gyűjtésben is maguk a miniszterek jártak elől. Ez magyarázza meg az árdrágítás letörésére irányuló kormányintézkedések sikerét is. Mert amikor az árdiktátor látta, hogy szép szóval nem boldogul és a rendeleteket igyekeznek egyesek kijátszani, nem tett egyebet, mint a szervezett pártalakulatok közreműködését kérte. És ennek már a puszta hírére is egyszerre megszűntek az árdrágításra irányuló kísérletek.

Ne gondoljuk azonban, hogy mindez csak a városi lakosságra vonatkozik.
A földmívelő nép sem kivétel. Nem lehet elfelejteni azt a látványt, amit a november közepén Goslarban tartott nagy gazdagyűlésen 3000 egyenruhába öltözött kerületi parasztvezér nyujtott, akik egy héten keresztül minden nap reggel 9-től este hétig hallgatták vezetőik előadásait a fenyőlombokkal bélelt óriási sátorban. Ha egyik-másik idősebb gazdának a feje a kimerültségtől egy-egy percre lehanyatlott is, a nagy többség – csupa erős, fiatal gazdákból – feszült figyelemmel kísérte Darré birodalmi parasztfővezérnek és egyben földmívelésügyi miniszternek, meg a többi előadónak fejtegetését.

A „paraszt” és a „földmivelő”

Pedig, amit mondtak, nem lehetett uj előttük.
Hiszen két év alatt, mióta Hitlerék uralmon vannak, a röpiratok, könyvek százai, az előadások ezrei, a legegyszerűbb ember otthonába is eljutó ujságok, a rádió megszámlálhatatlan sokszor elismételték, hogyan érez és gondolkodik a nemzeti szocializmus a földmívelő osztályról és milyen tervei vannak helyzetének megjavítására. Tudja itt ma már minden paraszt, hogy Hitlerék programmjában első helyen ő áll, mert elsősorban benne testesül meg a faji gondolat, mely a nemzeti szocializmus főmozgatója. Büszke is arra, hogy ő paraszt, ami itt sokkal többet jelent és sokkal előkelőbb a gazdánál.

Nem minden földmüvelő nevezheti magát parasztnak.
Csak az, aki nemzedékeken keresztül átszármazott földön gazdálkodik, tehát nemcsak haszonnyerésből, hanem hivatásból űzi ezt a foglalkozást. Azt, aki a földet csak azért szerezte és azért tartja meg, mert jövedelmet hajt, akinek a föld csak tőkebefektetés és nem egyben hivatás is, amely mellett jóban-rosszban kitart, az nem lehet „paraszt” (Bauer), csak „gazda” (Landwirt) és nem élvezi azokat az előnyöket, melyek csak a parasztot illetik meg.