Az arcfelek különbözőségének vizsgálata a 80-as években indult meg, mikor Henke, a nagynevű tübingai anatómus azzal a kifejezéssel lepte meg a világot, hogy az ógörög szobrászművészet méltatlan arra a nagy csodálatra, melyet világszerte élvez, mert a legtökéletesebb alkotásokon is, minő pl. a milói Vénus, rosszul van csinálva az arc: lévén részaránytalan.

A cikk óriási elképedést keltett, de hamarosan méltó választ kapott. Hasse kimutatta, hogy éppen az az elragadó és utolérhetetlenül művészi az ógörög szobrokon hogy az arcfelek mindenkor meglevő, az élettan és a bonctan szempontjából rendes részaránytalanságát nemcsak hűen, de néha olyan művészi fokozással tükrözi vissza, hogy a szépet szebbé teszi.

Hasse vizsgálataiból kitűnt, hogy soha senkinek nem egyforma a jobb bal arcfele. Ha bárkinek középen kettémetszett arcképét úgy tartjuk élével tükörhöz szorítva, hogy duplázottnak; egész arcnak látsszék, mindkét fél esetében idegen, lárvaszerű arc tekint reánk, de a jobb arcfélnek megfelelő a hasonlóbb. Balkezesekénél a bal arcfélé. (Liebreich.)

Az arcfelek különbözősége oka annak is, hogy senki sincs a saját fényképével vagy még inkább művészi arcképfestményével megelégedve. Mindenki sajátmagát csak tükörből ismeri, míg mindenki más éppen fordítva. Más ember a festményt, a fényképet kitűnőnek találja, de maga az ábrázolt valami megfoghatatlan idegenséget érez benne. Okos öreg festőművészek tükörből mutatják meg a Mecénásnak a képet. A festők tükörből festett arcképeit az ismerősök nem találják jónak. Tükörből kéne nézniök.

Mindebből nyilvánvaló, hogy a jobb arcfél a kifejezőbb a rendes jobbkezes emberen, míg a balognál a helyzet fordított. A jelenség azonban sokkal kevésbbé mérhető és meghatározható, semhogy ebből esetleg rejtett balkezességet következtethetnénk, annál kevésbbé, mert úgy látszik, hogy az arc csatlakozik legelőször a kézhasználat áthangolásához.

Amint az elmondottakból kitűnik, a jobbkezességet, illetőleg balkezességet valóban nem lehet egy-egy végtag különleges tulajdonságának tekinteni, hanem az csak részjelensége az egész test felemás voltának.

Igen érdekes és nagy tudományos jelentőséggel csatlakoznak ehhez a megállapításhoz azok a tapasztalatok, amelyek a központi idegrendszer két felének különböző jelentőségét és működését bizonyítják. Ma már laikus körökben is közismert jelenség, hogy a jobboldali gutaütést súlyos beszédzavarok és a beszélőképesség teljes elvesztése kísérheti, míg a bal oldal bénulása esetében a beszéd csak formai zavart szenved.

Nyilvánvaló, hogy szabályszerűen a beszéd központja a bal agyféltekében van s ennek mindennemű sérülése (vérzés, éreldugulás, lövési sérülés stb.) a beszélőképesség elvesztésével jár. A balkezes embereknél azonban fordítva van. Ezeknél a jobb agyfélteke sérülését követi a beszélőképesség elvesztése, a beszéd központja tehát a jobbagyféltekében van.

Betegek megfigyeléséből kitűnt, hogy jobbkezes embereken a bal agyfélteke bajait nemcsak a jobb oldal bénulása követi, hanem a mozgóképességet megőrző bal oldal is ügyetlenebbé válik, vagyis hogy a finom, pontos mozgásokat, melyek mindennemű ügyességének alapfeltételei az egész testben, a bal agyfélteke irányítja (Liepmann); balkezeseknél fordítva áll a dolog (Rothmann). Szellemi képességek esetleges hanyatlása, az írás-olvasás képességének elvesztése, jobbkezesen a bal, balkezesen a jobb agyfélteke sérüléseit kíséri.

A jobbkezesség s általában az oldalasság tehát nem a tagok szerveinek különösségeiben, hanem a központi idegrendszer oldalasságában leli magyarázatát. Hogy a jobbkar a legtöbbször valóban nagyobb, fejlettebb, erősebb, az nem oka a jobbkéz erőteljesebb használatának, hanem egyrészt a fokozott használat egyenes következménye, másrészt az emberi szervezetnek éppen olyan veleszületett lényegi részaránytalansága, mint az agyféltekék közötti különbség. Az ember oldalasságában a leglényegesebbnek az agyféltekék működésében mutatkozó különbségét kell tartanunk.

Az agyféltekéken alaktani különbségeket is meg kell állapítani. Súlyban és térfogatban nincs állandó eltérés és Bardeleben állítása, hogy a beszédközpont helye kitapintható s ezzel a balkezesség tárgyilagosan, még hullán is megállapítható volna, tévedésnek bizonyult, de a redőzet és a barázdáltság, valamint a finomabb agyszerkezet kifejezett különbségeket mutat jobbkezesnél a bal, balkezesnél a jobb agyfélteke javára.


Ennek dacára sem szabad azt hinnünk, hogy a két agyfélteke két egymástól lényegesen különböző feladatot végző szerv. Amint a továbbiakból ki fog tűnni, inkább arról lehetne szó, hogy az egyiknek működése mint fölösleges és zavaró kikapcsoltatott és tartalékba tétetett. A tapasztalás ugyanis azt mutatja, hogy az írás, a beszéd, a finom mozgások központja megvan a másik agyfélben is, de képességei szunnyadnak mindaddig, ameddig kényszerítő külső körülmények hatása alatt föl nem ébrednek.