Az első dolog, amit minden írásműtől meg kell kívánni, hogy színvonala legyen. Akár magas, akár alacsony színvonal, de színvonal. Az írónak tudni illik, hogy igényt kell kielégítenie és tudni illik, hogy milyen az igény, amit ki akar elégíteni. A színvonalak keverése, ha öntudatlan, dilettantizmust jelent, ha tudatos, akkor unfair félrevezetést.

Hatvany Lili bárónő a Lánc című darabjában a színvonal kevertsége szemmel láthatólag öntudatlan. A nagy amerikai sikert látott írónő egyforma meggyőződéssel viszi színpadra azokat a jeleneteket, melyek a bűnügyi film rövidnadrágos korában is el voltak már használva és azokat, amelyekben mégis csak dereng némi művészemberhez méltó mondanivaló. Ebben a tekintetben naivitása csaknem enyhítő körülménynek számít.

Az a mód, ahogy a tíz év előtti Hollywoodból a Magyar Színházba áttelepített "vamp"-pal ellopatja a darab főszereplőjét, azt a bizonyos nyakláncot, az elképzelésnek olyan fiatalos tapasztalatlanságát árulja el, hogy Titkos Ilonának minden képessége megfeszítésével kell küzdeni a szerep nevetségessé válása ellen. Ebben az esetben a szerepet teljesen a színésznő formálta ki, mondhatni, a szerző ellenére.

A cselédek szerepeiben lett volna alkalom annak a furcsa, félig bizalmas, félig idegen viszonynak, annak a testi közelségnek és lelki távolságnak éreztetésére, ami az uraság és cselédsége között ki szokott fejlődni. Ezt a szerző úgylátszik érezte is, de megcsinálni már nem volt ereje. Vagy talán a színpadi szerző visszaijedt attól, amit az író észrevett? A tény az, hogy a cselédfigurák és jelenetek egészen alantos színvonalon mozognak a többihez, különösen a harmadik felvonás főjelenetéhez képest, amelyben végül mégis felcsillan a "lánc" sok hamisköve közt egy kis igazi.

Ha a darabnak, mint szívesen halljuk, mégis van valamelyes sikere, azt a színészeknek köszönheti. Titkos Ilonán kívül, akit már említettünk, Makay Margit, Törzs Jenő, Földényi László alakításainak.