Talán nincsen az embernek egyetlen féltettebb szerve sem, mint a szeme. Talán nincsen a világon egyetlen szánandóbb teremtés sem, mint a vak ember. Megvakulni, nem látni többé ... sok ember számára még a halálnál is szörnyűbb gondolat ez.

Az orvostudomány egyik elérhetetlen eszménye: visszaadni a vaknak a szemevilágát. De vajjon elérhetetlen-e csakugyan? A következőkben olyan óriási horderejű, új orvosi eljárásról számolunk be olvadóinknak, amely sok-sok ezer örök sötétségre ítélt boldogtalanról veszi le a vakság átkát és visszaadja nekik a színes, ragyogó világot.

A vakságnak nagyon sokféle oka lehet. A látószervek legkülönbözőbb részein léphetnek fel a legkülönbözőbb betegségek és mindegyiknek a látóképesség elvesztése lehet a következménye. Megbetegedhet például az agyvelőnek az a szakasza, amelyben a látott tárgyak tudatossá válnak ilyenkor hiába ép az illetőnek a szemgolyója, hiába néz - nem lát semmit. Vagy megbetegedhet az az ideg, amely a szemgolyóból az agyvelőbe vezet.

Ilyenkor ép a szemgolyó, ép az agy is, de hiába - a kettő kőzött örök időre megszakadt az összeköttetés. Végül - és ezek a megvakulás leggyakoribb esetei - magának a szemgolyónak különböző részein ütheti fel a fejét a katasztrófálissá válható körfolyamat.

A szemgolyónak a látás számára legfontosabb része az ú. n. szemfenék, vagyis a szemgolyó hátsó fala, illetve az a kibélelő ideghártya. Olyan idegek sűrű hálózata helyezkedik itt el, amely különleges felfogóképességgel bír a fénysugarak iránt. Mint a fényképezőgép homályos lemezén a lefényképezendő tárgyé, úgy jelentkezik az ideghártyán a szemügyre vett tárgynak a képe. A szem ideghártyájának betegségei tehát különösen veszélyeztetik a látóképesséünket.

Csakugyan a vakságnak egyik aránylag gyakori oka az, hogy az ideghártya, amely normális körülmények között kárpit módjára tapad a szemfenékhez, valamilyen oknál fogva leválik, leemelődik az utóbbiról. Folyadék gyűlhet meg például az ideghártya és a szem hátsó fala között, daganat keletkezhet ugyanott vagy valamilyen más tényező tolhatja le az ideghártyát az alapjáról.

Elegendő néhány miliméternyi eltolódás - a látás egyszerűen megszűnik. Kívülről eleinte semmi gyanutkeltő jel sem látszik a szemen csupán akkor fedezi fel az orvos a katasztrófát, ha a szemtükör segítségével bevilágit és bepillant a szemgolyó belsejébe.

Mind a mai napig kevés remény volt ennek az állapotnak a gyógyítására. A szemészek törekvése többnyire arra irányult, hogy a levált ideghártyát valamilyen úton-módon visszanyomják a helyére.

Ez néha - de-csak néha - sikerrel is járt, csakhogy semmiképpen sem tudták biztosítani, hogy a helyére került ideghártya a szemfenéken tartósan meg is rögzüljön. Újból meg újból bekövetkezett az ideghártya leválása. Odavarrni vagy odaragasztani ezt a pókhálónál is finomabb hártyát természetesen sehogyan sem sikerült.

De ma már sikerül, ami eddig lehetetlennek látszott. A sikert a villamos sebészetnek köszönhetjük.