Kiskunhalom

1934 | Április

Nagy Lajos új könyve - Nyugat-Pantheon-kiadás

Első benyomás: egymásba kevert novellák, melyek közé helyenként oly elemek, oly megfigyelések is vegyülnek, melyeket eddig nem volt szokás elsődlegesen szépirodalomnak tartani. Az író leírja a csillagos, békés falusi estét; a nap (hét óra kilenc perckor) lenyugszik, utolsó napi pohár borát issza mindenki. A falunak 2687 lakosa van, "tehát összesen körülbelül 2500 litert isznak meg, de mondjuk, csak 2000-et. Egy hónapban 60.000 litert, azaz 600 hektólitert, egy esztendőben 7200 hektólitert. Pénzbeli értékben, 20 pengőjével számítva hektóját, 144.000 pengőt. - Ennyit iszik meg Kiskúnhalom egy évben."

A látszólagos novellák - öt-hat, vagy talán több is, - szimultán folynak egymás mellett, külső egységbe az foglalja őket, hogy a görög tragédiák módjára egy helyen és egy nap alatt folynak le. De van más egységük is.

A történetek kockáinál fontosabb a kötőréteg, amivel a mű fölépül. Az egymásra helyezett események között kemény és szívós anyag csillog. Régi bástyafalakon láthatsz olyat, hogy a téglákat az idő porhanyóra mosta már, de közöttük a jó összetételű malter szilárdan áll, túléli azt, amit támogatnia kellene; az emberi erő terméke erősebb, mint a természeté.

A tudatosan kevert összekötő anyag forrasztja hibátlan egységbe, emeli szerves művé Nagy Lajos könyvét. A hősöknek alig van közük egymáshoz, de sorsukat egy erő mozgatja. Nagy Lajos ezt az erőt figyeli, a többi csak illusztráció. Könyve a regény és az utirajz határán jár, de mindkettőtől független.

Regénynek azért nem regény, mert az író túlságosan ragaszkodik a valósághoz (mint láttuk, még a statisztikai adatokat sem veti meg, sőt keresi és kitűnően beilleszti); utirajznak azért nem utirajz, mert a látott dolgokkal szemben rögtön állást foglal s azon melegében gyúrni, formálni kezdi s egy-kettőre képzelete és írói célja szolgálatába töri őket.

A stendhali tükör itt valóban az országúton halad. A "Kiskúnhalom" az író lelkiismeretének utazása a társadalom sötét rétegeződéseiben. Más területen, nagyobb arányban s még tüzetesebb vizsgálódásokkal és magyarázatokkal olyan keresztmetszet, mint aminő a ŤBérházť és a ŤNapirendť volt. Az új szemléletet és új kifejezési módot kereső Nagy Lajos törekvésének ragyogó igazolása. S vele társadalmi regényirodalmunk egyik legjelentékenyebb alkotása.

Elsősorban azért, mert az író tudja, mi ez a műfaj, tisztában van azzal, mit akar nyujtani. Szemléletét nem burkolja megható mesébe, nem lóg ki a lóláb. A lábak nyiltan és egyenesen megindulnak oda, ahova készültek. Az író nem akar meghatni, még stílusával sem. Mondatai egyszerűek, világosak, szinte puritánok. Oly tárgyilagosak és meztelenek, aminőkre csak a legbiztosabb szellemek merik gondolataikat bízni.

"Kiskúnhalom nagyközség Budapesttől délre a Duna mellett fekszik, a folyamtól körülbelül egy kilométernyire. A fővárostól vonattal, még pedig a fővonalról átszállással a vicinálisra, nem egészen három óra alatt érhető el. A harmadosztályú jegy ára 3 pengő 90 fillér. A hajó valamivel olcsóbb, de az út időtartama hosszabb; a szomszédos Dunaszemes községnél van a hajóállomás, odáig négy óra, onnan gyalogosan, jól kilépve 30-35 perc."

Nincs félreértés. Nincs lírai csábítás, hogy menjünk Kiskúnhalomra. Elriasztás sincs, hogy majd nagyra tartsuk a szerzőt, aki feláldozza magát s mégis útnak indul. Ez a bevezetés. A legolcsóbb közlekedési eszközt keresi. Ebből már megtudtunk valamit, de nem többet, mint amennyit érdeklődésünk most még elbír. Az író nem kérkedik (szegénységével és világfelfogásával sem, amire pedig most lenne közönség); nem hangos.

Ismeri az adagolás művészetét. Szóval kitanult és biztos művész. Érti a mesterségét.

Következik Kiskúnhalom leírása. A naturalizmus receptje szerint piszkos és elhanyagolt fészeknek kellene lennie. Bevallom, félve közeledtem felé. Sajnos, az élet receptje se különb, Kiskúnhalom, szegény, valóban utolsó fészek. Az író feladata tehát kétszeresen nehéz. Hogy hitesse el a valóságot? Hogy különböztessen meg egy szál gyufát egy doboz gyufaszál között úgy, hogy még érdeklődést is indítson iránta? Óvatosan lát munkájához, azaz tárgyilagosan. Szépen darabokra szedi. Mondanivalója lírai, módszerének tehát inkább tudományosnak kell lennie. Ismerteti a lakosság népmozgalmát, majd a föld megoszlását. Indulata már szimatol, de féken tartja. Amennyi csalétek, annyi csapda is lehet.

"A határ legnagyobbrészt egy- és kétholdas parcellákból áll, a parcellák a parasztok tulajdonai; parasztokéi, akikről az urak és a zsidók azt tartják, hogy durvák s rendkívül ostobák; akikről a könyvek és az ujságok azt tartják, hogy a világ legokosabb parasztjai; akikről a szóbeszéd azt mondja, hogy ha a gyerekük haldoklik, nem hívnak orvost, de ha a disznajuk beteg, szaladnak az állatorvosért; akiknek nincsen igényük s csupa olyan csattanósvégű történetek esnek meg velük, melyek elbeszélése az urakat és a zsidókat nagyon mulattatja."

No lám! Hát haragudni is tud? Mert nyilván ő mindezek felfogását nem osztja. Holott azt ismerteti és keresnünk kell azt a helyet, ahol egy mellékmondattal félrerántotta a függönyt, hogy végre bemutassa magát, akinek külön mondanivalója lesz. Nyilvánvaló, hogy a parasztokat ő nem kuriózumnak látja. Emberszámba veszi őket, egyenlő társaknak, akiknek semmi belső eredendő okuk, hogy butábbak, naívabbak, gonoszabbak, vagy hősiesebbek legyenek másoknál. Ki fog derülni, hogy csak körülményeik mások.

Eddig összesen másfél oldalt ismertettem a könyvből. Oldal van összesen 232, de a jó alkotásra minden oldal egyformán jellemző. Bárhol ütöm fel, ugyanazt a szellemet találom. Tartózkodó, szinte kicsinyesen tárgyilagos, de a tiszta és takarékos sorokat mindenütt ugyanaz a bírálattal, gúnnyal, tiszta emberiességgel fűtő hév csillogtatja. Ez a mű kerek. A maga külön, újszerű nemében hibátlan.

Mi a gúny benne? Először is önmaga, vagyis a legnemesebb: önmaga tárgyilagossága. "A nap kél 4 óra 58 perckor..." mondja, ha egy olyan költői alkalom kínálkozik, mint a falusi pirkadat leírása. A hajnal ezzel nevetségessé válik, elejti giccses díszeit, megfrissülten és meztelenül jelenik meg az égen; amit az író most már nem mulaszt el leírni. Fleischerné, a nyaraló pesti "úrinő", aki magán viseli a kispolgár minden vígjátékjegyét: a nagyképűséget, a kicsinyességet, a lágyszívűséggel váltakozó kegyetlenséget, nem részesül gúnyban. Fleischernét a szerző egyszerűen szétmarcangolja, összedarabolja és kirúgja a világűrbe.

Mindezt persze a szemével, amely csak tetteket, apró mozdulatokat lát s ezekből következtet a lélekre. Azzal az éles tekintettel, mely senkinek sem kegyelmez, a szegényeknek époly kevéssé, mint az uraknak. Dícsértem stílusát. Minden sora egy-egy villanó éles tekintet, megannyi telitalálat. Mondatai így átlátszóságuk ellenére is tömörek; a percre sem lanyhuló tárgyilagos fürkészés hangjának kivételes hitelt ad.

A 153. lapon pár sorban olyan írói merészségre vetemedik, amihez a mai lélektani megindokolások korában másnak fejezetekre lenne szüksége. Weisz urat, a nagybirtokost kocsisa, a derék Gyomoszlai Péter kiviszi a tanyára. A cséplésnél Weisz úr lehordja az egyik bérest, Mándli Sándor nevezetüt.

A béres alázatos konoksággal védekezik. A veszekedés csúnyán elfajul, a megalázott béres végre elhallgat. De pár perc múlva vad keserűségét ökrén tölti ki: káromkodva hasbarúgja. Weisz erre úgy pofon vágja Mándlit, hogy annak orrát, száját elönti a nedvesség. A béres járomszög után kap, hogy leüsse a gazdát. Odaugrik erre Gyomoszlai, a derék kocsis s úgy összeveri, tépi, rugdalja a bérest, hogy a többieknek kell megfékezniök.

Mindezt, ismétlem, alig 30 sorban. Szívdobogva és álmélkodva olvastam, álmélkodva az író biztonságán, aki ezt a villámcsapásszerű jelenetet valóban a villám gyorsaságába és vakítóságába tudta tömöríteni. Nyilván azért tudta megcsinálni, mert légkört teremtett, szavaival hiteles világot teremtett köröttem, melyben teljhatalmú úrként azt tehet, amit akar.

Képeket, arcokat, jeleneteket, jellemeket és indulatokat sorakoztat egymás után, melyek egymással ugyan csak igen kevés összefüggésben vannak (akárcsak az élő világban), de mégis elevenek és összeillenek, akárcsak a való világ teremtményei. Mi rend van a világban? Az emberek között? Látszólag semmi. De ha közibük állsz, magad bőrén tapasztalod, hogy minden egy szálon függ.

Nagy Lajos nem nevezi meg azt a mindent összekötő szálat, de jobban érzékelteti, mintha nevet adna neki. Egy szóval tán nem is lehetne jellemezni. A nyomor? A szegénység? Az anyagiasság? Az irigység? Ha egy szóval ki tudná mondani, az első oldalon kimondta volna, meg sem írta volna ezt a kitűnő könyvet, melynek érdeme és létjoga, hogy a szociológusok is tanulhatnak belőle.

Költőisége engem külön elbájolt. Kiskúnhalom valóban szomorú fészek. Csorba Bözsihez valóban csak akkor hívnak orvost, amikor már majdnem hiába hívják. Amerre az ember néz, árvaság és reménytelenség lebeg a tájon. A Duna szürkén és közönyösen halad. Odaát, a Dunán túl "a part peremén úgy állnak itt-ott a magányos fák, mintha a vízbe akarnának ugrani. Egy-egy fehér kis ház ugyancsak úgy hajol a folyamra, már-már mozdul és dől beléje, hogy aki ránéz, csaknem fölkiált..." De költészete nemcsak költői mondatokban rejtezik.

Apró jeleneteket vázol, pár sorban mindennapi kis eseményt mond el s az utolsó sorokból hirtelen olyan közvetlen melegség buggyan ki, villamos ütésként oly egyenesen csap át beléd az élmény, hogy csodálkozva nézel vissza: vers volt ez? A hatása az. A könnyű kézzel fölvetett élményből az író, észrevétlenül és fitogtatás nélkül, kicsiholta a szikrát, melynek híján a legmegrázóbb élmény is csak puszta dokumentum marad.

Ahogy egy szegény öregasszonynak szegénysége mellett még ártatlan hitványságait is bemutatja, ahogy egy kislány gyermek-értelme élet-halál harcot vív az olvasó-könyvvel, ahogy a kihallgatásra váró kommunista-gyanús Szabadi mellől a kisbíró szánalmában kifordul az udvarra, - a vaskos valóság mindenütt szívdobogtató csendnek, nyers költőiségnek nyit útat.

Az egymásra sorakozó képek hasonlítanak a modern fényképekhez, melyek retusálatlanságukkal érnek el hatást. Az érdes valóság felett Nagy Lajos képein ragyogó fénymázként csillog az író friss tekintetének nyoma. Egy bátor és tiszta világszemlélet, egy évtizedes írói hűség hitele és dísze.

A "Kiskúnhalom"-mal csaknem egyidejüen olvastam Martin du Gard "Vieille France" című könyvét, mely, noha merőben más és független Nagy Lajosétól, módszer és szemlélet tekintetében rokonságot tart vele. Azt hiszem 85-ik kiadásában olvastam a nevezetes könyvet, mely Franciaországnak irodalmi eseménye volt, a nép-ábrázolás új irányzatát üdvözölték és támadták benne. Évtizedek óta ilyen új, a naturalizmust lélekkel és világszemlélettel frissítő irányzat képviselője nálunk Nagy Lajos. A ŤKiskúnhalomť ennek az irányzatnak eredménye és iskolapéldája.