Bemutatók

1933 | Október

Bónyi Adorján Szélcsend című drámájában a baj ott kezdődik, hogy a hajóskapitány titokban, a tengerésztörvények megsértésével felvette hajójára és a kabinjában rejtette el a szeretőjét. Aztán ott folytatódik, hogy a kapitányi kabinban rejtőző asszonyhoz belopózik a kormányos, aki sejtette, mit rejt a kabin és minden romantikus szabálynak megfelelően első látásra beleszeret a nőbe. Az, hogy a hajó makacs szélcsendbe kerül, csak másodlagos baj, nem lenne belőle dráma, ha a kapitánnyal gyűlölködő kormányos nem szítaná a szomjúságtól fuldokló matrózok közt azt a babonát, hogy emberáldozatot kell hozni az emberre éhező tengernek, akkor megindul a szél.

A baj aztán nem azon válik végzetessé, hogy áldozatul kisorsolják a harmonikás félkegyelmű matrózt, ebbe a jóérzésű vitorlamester és még egy-két jóérzésű jelenlevő, sőt a nézőközönség elképedésére, az eddig derék embernek tartott kapitány is beleegyezik, hanem azon, hogy a darab egyre romantikusabb fordulatokon tétovázik tovább és egyre jobban érezzük, hogy hiányzik belőle az, ami a romantikát teszi; a temperatura túlhevítettsége, az alakok nagy mérete és a dikció magával sodró ereje. A dialogus nem emelkedik a realisztikus drámák hőfoka fölé, a fantázia nem szárnyal túl a realitásokon, viszont hiányzanak az indokolások, a jelenetek és bennük szereplő alakok nem tudnak szilárd talajra jutni, ezért nincs felismerhető és állandó arcélük.

A cselekmény tehát elveszti hitelét, a máskülönben korlátlanul hiszékeny néző fölébe kerül a darabnak és nem tud iránta érdeklődni. Azt már lecsappant figyelemmel hallgatja, hogy a kellő pillanatban előtoppan rejtekéből a nő, megakadályozza a harmonikás vízbedobását, kirobbantja a kapitány és a kormányos harcát, s ebben a kormányos mellé áll - nem tudni, miért, mire a kapitány beleugrik a tengerbe.

Azon már aztán nehéz nem mosolyogni, hogy menten megindul a szél és a hajó a kormányos vezetése alatt vígan halad tovább. Csak az író marad a porondon, ahogy a stílus két vállra fektette, az a stílus, ami nincs a darabban. Enyhítő körülmény, hogy mindig az szokta az írókat két vállra fektetni, ami nincs a darabjukban. Csak másodlagos enyhítő körülmény a Nemzeti Színház előadása, amelyben csak a férfiak, Petheő Attila, Kiss Ferenc és Timár József mutatnak erőt, míg az egyetlen nő, Mátrai Erzsi csak külső eszközeit mutogatja, a belsőből jövő hangok nélkül.

*

Több mint szerelem, életkép, írta Bús Fekete László, játsszák a Vígszínházban. A szerző és a színház nagy erőfeszítése. Kitűnően játszó színészek, élükön Gombaszögi Fridával, aki a szenvedélyes szerelem, a nagylelkűség, megbánó gyötrődés és önmagán túlemelkedő lemondás széles skáláját játssza végig, asszonyi és színésznői gazdagságának teljes kiárasztásával s a szerepnek, amely eredetileg csak szerep, élővé elevenítésével, - mellette legelsősorban Rajnai Gábor pályája legjobb jellemrajzoló alakításainak egyikével, aztán Ágai Irén, kedves és finom, de még nem egészen érett és nem egészen egyéni játékával és egy csomó friss fiatal fiú, élükön a jóhumoru Makláryval. El kell ismerni, a Vígszínház nem adja olcsón magát, teljes erővel küzd a közönség válságos hangulata ellen.

A szerző is igyekszik küzdeni, ezúttal sokkal többet akart adni a nála eddig megszokott vicclap-hatásoknál. Érdekes műhely-kitaláló leleményével indul el: ha tavaly egy bérház udvarán játszatta cselekvényét, az idén a műegyetemre ment színhelyért. A darab a műegyetem egyik vegyészeti tanterméből indul ki mulatságos jelenetek sorával, amelyeket azonban a műegyetem emberei aligha találnak a valósághoz híveknek.

A cselekvény is itt indul el: a jóképű fiatal asszisztensbe szerelmes a gazdag, felületes fruska műegyetemi diáklány, az asszisztens ellenben, mint egy telefon-beszédből megtudjuk, egy másik nőbe szerelmes. Az asszisztens nagyon tehetséges fiú, érdekes tudományos problémákkal bajlódik, de nagyon szegény is, nincs pénze a problémák kidolgozására. Hasonlóan szegény orvosnő a leány, akit tíz éve szeret s a dolog itt hamar fordulatot kezd venni, belekeveredik a mai fiatalság sanyarúsága. Az orvosnőnek támad az a szerencsétlen ötlete, amelyből a darab főbaja származik: vegye el a fiú a gazdag műegyetemi hallgatónőt, akkor lesz mindenre pénze, hiszen ők így is tovább szerethetik egymást.

Ez az ötlet azért szerencsétlen, mert lehetetlenné teszi a darab kielégítő befejezését. Úgy se lehet jól befejezni, ahogy a főpróbán és premieren csinálták: hogy a fiú elveszi ugyan a gazdag leányt, de aztán a szerelemtől és megbánástól hajtva otthagyja a feleségét és visszatér régi szerelmeséhez és úgy se, ahogy a további előadásokon helyesbítették, hogy marad a feleségnél és otthagyja a régi nőt. Az első esetben az egyikkel bánik jellemtelenül, az utóbbiban a másikkal, - mindkét esetben jellemtelennek kell bizonyulnia.

Ebből más kisebb bajokon kívül legelső sorban az a főbaj következik, hogy az alakok, különösen a fiú erkölcsi silhouetteje bizonytalan lesz, zavarban vagyunk, hogy mit tartsunk róla s ez a bizonytalanság fontos pontokon átterjed az orvosnőre is. Emellett a fiú minduntalan abba a félszeg helyzetbe jut, hogy ellen kell állnia a fiatal lány udvarlásának, ami, tudja isten, mindig komikussá tesz a színpadon olyan helyzeteket is, amelyek természetüknél fogva nincsenek komikusan gondolva. Itt a szerzőt cserben hagyta legfőbb színdarab-szerző tulajdonsága, a színpad perspektívája és akusztikája iránti ösztönös érzés.

Sajátságos: a közönség minden megütődés nélkül elfogad olyan képtelenséget, hogy a színpadon egyszerre, egymás mellett látni két, különböző épületekben, sőt különböző városrészekben levő szobát, az egyikben az orvosnő fetreng szerelmi kínjaiban, a másikban az asszisztens éli fülledt nászéjszakáját a gazdag lánnyal, - de meghökken, ha az alakok vonalvezetésében ingadozást vesz észre, egy-egy alakot már karakter-formában lát, mint ahogy az előzmények exponálták. A külső valószínűség kevéssé fontos, a belső valószínüség mellőzhetetlen még az olyan darabokban is, amelyek külsőleges hatásokért vannak kigondolva és felépítve.

Most az első eset, hogy módunk van Bús-Fekete Lászlóval szemben komoly számba menő dramaturgiai mértéket alkalmazni. Szívesen tesszük, bár az utóbbi időben azt tapasztaltuk, hogy a színdarabírók nem nagyon értékelik azt a megbecsülést, amit a kritika jelent akkor is. ha vitába száll velük. Hasonló szívesen ismerjük el azt is, hogy a Több mint szerelem részleteiben a derűs jelenetek váltakozása a komolyakkal, a helyzetek szövése s az egész cselekvény kötése azt mutatja, hogy a nagyobb becsvágyu feladattal nő a szerző ereje is.