Az elmult héten alig volt boldogabb ember e világon, mint Maxim Maximovics Litvinov, az orosz szocialista szovjetköztársaság uniójának külügyi népbiztosa, röviden „narkomingyel”, ahogy jelentős személye a bolseviki orosz nyelv hivatalos rövidítése szerint ismeretes.

Elvégre, valljuk be nem kis dolog, hogy valaki, aki 59 évvel ezelőtt született Bjelisztokban, élete első felében a Mayer Wallach névre hallgatott, hosszú éveken át űzte a droguista-segéd tisztes, de a diplomáciai pályafutásra nem igen képesítő mesterségét, aki ezenfelül vörös hajszínnel s kellemetlen beszédhibával terhelten jött a világra, hogy éppen ez a különös egyéniség végezze el azt a mindenképpen kiemelkedő s rendkívüli cselekedetet, hogy a diplomáciai kapcsolatokat a szocialista orosz állam és az Egyesült Államok között helyreállítása s ezzel a világ modern történetében ha nem is új fejezetet, de mindenesetre új bekezdést indítson el.

Ámbár az egyéni érzelmek lefojtása és a hűvösen sztoikus magatartás az új orosz emberre ma már éppolyan kötelező, mint a Matthew Arnold szellemében nevelt etoni és harrovi diákra. Maxim Maximovics mégis a meghatottságtól remegő hangon jelenthette péntek éjszaka a Fehér Házból a Kremlnek, hogy a szerződést, minden orosz bolseviki legfőbb „Wuneschtraumját” másnap reggel aláírják. A súlypont ebben a beszélgetésben nem azon nyugszik, hogy a várvavárt szerződés létrejött, hanem, hogy az egyéni kapitalizmus legfőbb fellegvára, a washingtoni Fehér Ház megnyitotta kapuit a bolsevizmus lovagjai előtt s éppen Litviov elvtársnak adatott meg a dicsőség, hogy ezt urának és parancsolójának, a Kreml „Chefjének” Stalinnak jelenthette.

Mert Litvinov nagy úr ugyan orosz földön, de roppant kis legény Stalin dolgozószobájának küszöbén belül. Hosszú évekig kellett arca verejtékével kiérdemelnie Stalin kegyét és megelégedését, hosszú hónapokon át intrikálnia az öreg, cinikus, nappal alvó, éjjel virrasztó bagoly, Csicserin ellen, amíg főnökét a nyeregből kiemelhette s a wiesbadani száműzetésb kergethette. De a győztes Litvinov mögött ott ül a fekete gond, a sötét Karachan, a volt pekingi követ, akivel évek óta csak hivatalos érintkezésbe beszél a akit Stalin nevezett ki külügyminisztere mellé államtitkárnak, hogy a diktátorok kegyelt minisztereinek múlandó sorsára emlékeztesse.

Madarat tolláról, diktátort miniszteréről lehet megismerni!

Lenin külügyminisztere Csicserin volt, a finom és pallérozott tollú és műveltségű, régivágású orosz forradalmár.

A durva és kegyetlen Stalin külügyminisztere Litvinov, a megtestesült közhely, a megalázkodó átlagember mintaképe, a kicsinyes ravaszkodás mestere és a véletlen konstellációk gyümölcsszedője. Rossz szónok, rossz diplomata, rossz ember, de ügyes,  ravasz, simulékony, hajlott gerincű és míg a bolsevizmus hőskorának egyetlen diplomáciai tehetsége. Rakovszki, a volt londoni és párizsi nagykövet, sarkvidéki magányában eszi a száműzött nagyúr keserű kenyerét, a bjelisztoki Litvinov boldogan sütkérezik az amerikai nyilvánosság Jupiter-lámpáinak vakító világosságában.

Kiss Dezső