Pauler Ákos

1933 | November

Alighogy megjelent főművének új kiadása, melyben legfrissebb kutatásait olvasztotta rendszerébe és állást foglalt a filozófia új eredményeivel szemben, alighogy megjelent könyve, mely szerzőjének nagyonis eleven, termékeny élő voltát hirdette, amikor ennek az életnek váratlan hirtelenséggel végeszakadt. A filozófus halálában mindig van valami sokkal megrendítőbb, mint más halandó elmúlásában, de van valami sokkal vigasztalóbb is. Hiszen az az agyvelő bénul meg, amely az örökkévaló dolgokkal élt a legmélyebb kapcsolatban.

Ámde van-e még egy másik tudomány, amelynek művelője olyan elevenen tovább él az utókor munkálkodásában is? Sok-sok évszázada porrá vált bölcselőkkel folytatjuk ma is vitáinkat, kiknek eredményei soha el nem ťavulnakŤ. A filozófia: világnézet. És a világnézetnek csak nehány módja lehetséges. E módok önmagukon belől parancsolóan írják elő igazságaikat, a filozófusokra csak az igazolási kísérletek változatai maradnak.

A magyar föld két eredeti rendszeralkotót adott: Böhm Károlyt és Pauler Ákost. Két különböző filozófustípus, végeredményében örökre összeegyeztethetetlen világszemléleti állásponttal, de a magyar filozófia útjait ketten jelölték ki és ketten együtt adták meg tudományunk szellemének egészét. A magyar filozófia örökre össze van kötve e két bölcselő nevével.

És különös szerencsének mondhatjuk, hogy ők ketten mint típusok ki is egészítik egymást: ha a skematikus meghatározásokhoz akarunk ragaszkodni Böhm a szubjektív, Pauler az objektív ideálizmus rendszerezője. Ilyenformán mindkét nagy Mester az ideálizmus útjaira indította iskoláját és így az egész magyar tudományos filozófia ezen a két párhuzamos úton jár. A két férfiúnak ez a legnagyobb történeti jelentősége.

Időben Böhm volt az első. (Pauler az ő katedrájára lépett Kolozsvárott és az előd szelleme nyílván nem volt minden hatás nélkül az utódra, amit ez különben maga is elismert, a legszebb méltatásokkal hódolva Böhm Károly emlékének.) Éppen ezért mi, akik nem Pauler tanítványai voltunk, hanem a másik iskola neveltjei, sohasem tudjuk másként látni őt, mint a Böhm oldalán vele egybevetve.

Ebben a perspektívában jelenik meg előttünk bölcs és nemes alakja, mely már életében is valami lenyűgöző monumentalitást árasztott. Hatása nagy volt és áldásos. Akik az 1920-as évek elején, az elvek ama nagy khaoszának idején, előtte ültek, sokat tudnak beszélni arról a világnézeti biztonságról, melyet előadásaiból merítettek.

Azt az elvi biztonságot, a filozófiai világkép szilárd alapjait, az ideálizmusét, amely egyedül képes a köröttünk és bennünk zúgó khaoszt kozmosszá csendesíteni, ő maga is hosszú küzdelemmel vívta ki. Élete ezen a ponton mélyen rokon a Böhmével. Mindkettőjük a pozitivizmust győzte le. És ha egyszer majd bepillanthatunk talán Pauler Ákos zárkózott lényének intim fejlődéstörténetébe, megilletődéssel kísérhetjük nyomon, mint halad ez a fejlődés az ifjúkori évek pozitivizmusától a legmélyebb vallási miszticizmus felé.

A két filozófus személyiségének struktúrája alapjában különböző volt és fejlődésük iránya is elhajolt egymástól. Böhm szellemét a dinamika, a Paulerét a statika jellemezte. Böhm tehát az emberi szellem eleven életét akarta megragadni a maga küzdelmes fejlődésében, s ezt a jellemet árulja el nagy műve is, melynek kötetei több évtizeden át jelennek meg és teljes lezárását nem engedi meg a sors.

E köteteken keresztül alapgondolatai tovább fejlődnek és előadásmódja is a gondolat megszületésének, küzdelmének és diadalának életteljes visszatükrözése. Pauler mintegy felülről nézi az életet, távolról, ahonnan, úgymond, az alapvonalak, a szerkezet jobban látszik, mert a részletek mozgalmassága nem zavarja a tekintetet.

Ő pedig ezt a szilárd, örök, mozdulatlan szerkezetet fürkészte a valóság mélyén. Nem gondolt a mulandó, esetleges hússal és idegekkel, a csontok határozott és állandó struktúrája vonzotta. Az örökkévaló igazságok mozdulatlan és szimmetrikus rendszere lebegett szemei előtt. Műve is, a "Bevezetés a filozófiába", egyszerre készen jelenik meg, művészien tagolt kötetben, klasszikusan zárt és szűkszavú mondatokban, egy szövevényes, de csodálatraméltóan tiszta alapszerkezetű konstrukció gigantikus alaprajzaként, a részleteknek éppen csak felvázolásával. Ezen a rendszeren egy vonást sem lehet megváltoztatni.

Ám nem is szükséges. Így egész és befejezett. A nagy iskolaalapítók két típusba sorozhatók. Az egyik mintegy gondolatcsírákat vet fel, melyeket ő maga rendkívüli gazdagságukban nem bontakoztat ki teljesen, szunnyadó lehetőségeket hagy bennük, így bízza további érlelés végett tanítványaira, s az iskola fejleszti őket tovább.

A másik típus az utolsó gyümölcsig maga növeli meg élete fáját, rendszerét kiteljesíti és lezárja, utódaira kész alkotást hagy. Az ilyen mesternek az ösztönző ereje éppen abban rejlik, hogy tanítványainak mintegy csak az irányt mutatja meg a maga útjával, azoknak új ösvényt kell kezdeni abban az irányban, ha alkotni akarnak, mert az általa nyitott útat a mester maga végigjárta. Böhm és Pauler etekintetben is kiegészítik egymást. Böhm az első, Pauler a második típusba tartozik.

A tudomány élete az elvek korrespondenciájának buzogásából fakad, az antitézisek dialektikájából. A magyar filozófia jelenében hát fellelhetjük a jövő fejlődés zálogát. És amikor Pauler Ákos elköltözését gyászoljuk, kegyelettel, mély hálával áldozunk szellemének, melyből tudományunk életének egyik forrása akad.