Azt mondják, hogy az erdőben
szólnak már a pintyek.
Ilyen kedves híradásra
én is kitekintek.
Felmegyek a Hosszú-hegyre,
bejárom az erdőt,
mondok én is a pintyekkel
egy bánatfelejtőt.

Ősszel hullott tölgyfalevél,
hej be meglapultál,
pedig mikor leszakadtál,
világra indultál.
Itt maradtál velem együtt...
Jó hogy rajtad állok,
nem te borulsz a siromra,
nosza vígan járok!

Fütyörészek, dalolászok,
mint valami gyermek,
aki még csak hírből-dalból
tudja a szerelmet.
Hütlen kedves, ha most látnál,
talán kinevetnél,
vagy ki tudja: talán ujra,
jobban megszeretnél...

Áldjon meg az Isten téged,
akármerre mennél!
Az lenne jó neked hogyha
engem elfelednél.
Adjon Isten más szeretőt,
különbet énnálam,
hogy az a te gyenge szíved
ne fájjon utánam!

Adjon Isten gyereket is
neked egyet-kettőt,
fiut egyet ilyet mint én,
álmodozó költőt,
lányt is egyet olyan szépet,
amilyen te voltál,
mikor egy szép zöld erdőben
énhozzám hajoltál...