Shaw Caesarjának tógája alatt nem nehéz felismerni az angol birodalomalapítót, aki utálja a gyilkolást, de ha szükség van rá, szenvedély nélkül és a legcélszerűbben végzi, jobban szeret meggyőzéssel, mint erőszakkal dolgozni, amíg lehet, mindig, minden helyzetben fölényes és ezzel mindig győz és utilitarizmusát iróniával füszerezi.

A nő is politikai eszköz számára. Felhasználja, gyönyörködik benne, de nem lesz rabja. Semmiesetre sem beszél Cicero fenkölt nyelvén, amelyen valószínűen Cicero sem beszélt, csak írt, a történelem páthosza le van hántva róla, mozgása, beszéde fesztelen és tréfálkozó, ami méltóság benne, azt nem a történelmi póz adja, hanem a személyéből kisugárzó hatalom.

Shaw csöndes iróniával nézi és mégis nagy alakot formál belőle, anachronisztikusat és valószerűbbet, mint a pathetikus történelmi drámák hősei. Csortos Gyula a Vígszínházban széles, nagy vonásokkal rajzolja meg, inkább a nagyságát érezteti, mint az iróniáját, inkább a drámai, mint vígjátéki elemeit. De talán ezért nem érezzük eléggé az egész darab sokízű voltát, az igazi shawi szellemet.

Kleopatrát Ágai Irén játssza. Tehetségesen, tetszetősen, de most érezni igazán, hogy a tehetsége még nem egészen érett és elmélyült. A feladat az volna, hogy kis macskát játsszon, amelynek szemlátomást nőnek a tigriskörmei, süldő királynét, akiben a történelem Nagy Démona ébredezik. Ez adja meg az alak reliefjét és méreteit és ebben nem találjuk a művésznő játékát egyenértékűnek. S talán ezért is nem tudunk az előadásba egészen belekapcsolódni.

Főrésze azonban ebben a rendezésnek van. A díszlet és jelmez pompájában elér minden elérhetőt, ragyogó színpadot épít, de a darab lényegét, a hangját nem találja meg. Ami benne komédiásság, azt úgylátszik szándékosan ejti el, talán mert attól fél, hogy avultnak fog tetszeni, de elejti vele azt az iróniát is, amely Shaw lényege s amely mulat a saját elméje szülöttein.

A Caesar és Cleopatra előadása a Vígszínházban inkább kísérlet volt, mint kész eredmény.

*

Egy falusi kávéházban birtokeladási bérletet bonyolít le egész sereg ember jelenlétében a jómódú kisgazda és a kupec. A hosszú, furcsa alkudozás végre eredménnyel jár és a kupec mindenki szemeláttára átadja a kisgazdának a vételárat, ha jól emlékszem, 170.000 pengőt. Ez a pénzátadás a jelenlevők csaknem teljes közönye mellett megy végbe, alighogy odanéznek.

Hogy képzelte ezt Korcsmáros Nándor vígjátékának, a Füsti fecskének rendezője? Hogy nem gondolt arra, hogy egy ilyen roppant pénzcsomó átadása, puszta látása is, milyen óriási szenzáció a csupa szegény emberből álló társaságnak, de még egy egész falunak is? Az egész színpadnak tele kellene lennie izgalommal, az összes jelenlevőknek jellemük szerinti változatokban ki kellene mutatni ezt az izgalmat, az emberi pénzsóvárságot. Milyen kómikus hatást lehetett volna ezzel elérni!

Talán meg is lehetett volna menteni az egész darabot. Mindenesetre kitünő alkalmat lehetett volna adni a színészeknek a játékra. Ritkán látni ilyen feltünő példáját annak, hogy a rendező csak a szöveget látja, nem a darabot, mint akciót, mint mozgó valamit. A rendezői fantázia nem mozdult meg, a rendező nem támogatta az írót. Aki a darabot rendezte, még kezdő a mesterségben, talán javára válik ez a figyelmeztetés.

Az olyan falusi daraboknak, mint ez a Füsti fecske, előadására a Nemzeti Szinháznak hagyományosan kész formái vannak, amelyekbe a színészek pontosan bele tudnak illeszkedni. Ötletesebb rendezés mellett Rózsahegyi Kálmán, Sugár Károly, Füzes Anna és a többiek, ha nem is tudtak volna megragadó komikus hatást kihozni a minden pénzes emberre pályázó falusi Ťdémonť körül forgolódó cselekményből és a kevés árnyalással kidolgozott alakokból, de sokkal jobban tudták volna mulattatni a közönséget.

*

A gazdag polgári családban az egyik fiú könnyelmű, haszontalan, egy léha csinyje miatt börtönben is ült, de kedves, vidám, ötletes és jószívű gyerek. Ő a Ťcsalád szégyeneť. A másik fiú nagyképű, ostoba, zsugori, de bűntetlen előéletű. A család szégyene című vígjáték, melyet az amerikai Harwod írt, a francia Deval dolgozott át európaira, Lakatos László fordított s a Magyar Színház mutatott be, arra veszi rá a nézőteret, hogy fölmentse és rokonszenvébe fogadja a börtönviselt kedves fiút és elítélje és kinevesse a kellemetlen bátyját.

A szeretetreméltó léhaság mentegetése ősrégi vígjátéki motívum. A célt ez a darab azzal éri el, hogy a léha fiú bejut a bátyja menyasszonyához, egy nála semmivel sem kevésbé léha asszonyhoz, mint a végrehajtó segédje, elvállalja nála az inas szerepét, mint ilyen működik az alatt, hogy az apja, anyja és bátyja látogatóban vannak a nőnél.

Ebből nagyon mulatságos, félszeg helyzet keletkezik, amelynél csak azt sajnáljuk, hogy egyedüli a darabban, egy sereg többé-kevésbé közömbös helyzeten át jutunk hozzá és azután sem kapjuk párját a hátralevő másfél felvonásban. A vége természetesen az, hogy a rossz fiú elhódítja a bátyja menyasszonyát és nemcsak maga javul és komolyodik meg, hanem megjavítja és megkomolyítja a nőt is, akiről kiderül, hogy már rég vágyódik a tisztes családi élet után.

Ezzel a darab két legyet üt egy csapásra: rehabilitálja a léhaságot és elégtételt ad a polgári morálnak. Kevésbé teljes azonban az az elégtétel, melyet a közönségnek nyujt: elég mulatságos, de nem eléggé mulatságos, sokszor átfuttat a nézőtéren egy könnyű mosolyt, de csak egyszer idéz elő igazi vidám kacagást. Csak egy olyan alakja van, melyből a szinész jó portrét tud csinálni: a vőlegény-fiú. Ezt Kabos Gyula nagyon jól játszotta meg. A többi meglehetősen halványszínű figura, még Törzs, Gózon, Lázár Mária, Székely Lujza sem tud belőlük igazi érdekes alakot csinálni.

*