Egyik olvasónk a következő tervet közli velünk:
„A Nemzeti Bank által kibocsátott bankjegyektől és váltópénztől függetlenül adópengő formájában mintegy belső államkölcsönként ki lehetne bocsátani olyan pénzhelyettesítőt, amellyel csupán lakbért, boltbért és haszonbért, továbbá adót lehetne fizetni.

Tekintettel arra, hogy más kötelezettségek, fizetések teljesítésére ez az adópengő nem volna felhasználható, az állam biztosabban hozzájutna még az adóhátralékok egy részéhez is.

A pénzügyi kormány a forgalombahozatalt olymódon indítaná meg, hogy az összes tisztviselők és nyugdíjasok illetményeinek 30 százalékát, – amely minden fizetésből bérekre és adóra legalább is szükséges – ilyen adópengőben folyósítaná, míg a magánalkalmazottak részére maga a bank, az ipari vagy kereskedelmi vállalat váltana be annyi adópengőt, amennyi az alkalmazottak havi illetményének 30 százaléka”.

Természetes, hogy ennek az elgondolásnak számtalan hibája van és a gyakorlatba talán még oly kevéssé lehetne az infláció veszélye nélkül átültetni, mint a szükségpénzeket, amellyel egy időben kísérleteztek osztrák városok, de aztán a bécsi kormány intézményesen tiltotta be azok kibocsátását. Ez nézetünk szerint az inflációnak egy nem szerencsés formája, amely az életben nem állná meg a helyét.