Vasárnap este, háromnegyed tíz… A Keleti pályaudvar üvegkupolája alatt izgatott fotografusok srófolgatják a gépeiket, a fényképezőlencsék harciasan merednek az első vágányokra, valóságos ütegek fogadják a bécsi gyorsvonatot, amely most robog be fújva, prüszkölve.

A második Pullmann-kocsi lépcsőjén fáradt mosollyal jelenik meg a világhírű olasz karmester: Toscanini. Fekete télikabát van rajta, idegesen markolássza puha kalapját, az arca nagyon halvány… Tétován néz körül, szemének tekintete riadt… Megfélemlíti a fényképészek és a kíváncsiak rohama, alig mer kiszállni a kocsiból. De most éppen húzza homlokába puhakalapját. Azután kirohan haragosan a pályaudvar homlokzatán levő kis kapun, fut le a lépcsőkön, de itt is szembe találja magát a Baross-szobor felől futólépésben érkező fotografus - rohamosztagokkal.

Hirtelen jobbra vág, majdnem elgázolja egy taxi… Kodály és felesége alig tudják követni. Végre a Baross tér sarkán találnak egy üres autótaxit, gyors kézfogás… néhány ideges szó… mintha kimentené magát, hogy nagyon fáradt… ma délelőtt még dirigált Bécsben… és este már újra, a Városi színházban… A taxi elrobog a Dunapalota felé, ahol Toscanini egy perc múlva bevonul az 55. számú szobába és csak ennyit mond: „Hagyjanak aludni, nagyon fáradt vagyok…”