Vasárnap reggel percek alatt futott szét az egész pesti sporttársadalomban a megdöbbentő hír, hogy háromnegyed nyolckor meghalt Komjádi Béla a világbajnok magyar vízipólócsapat megteremtője, a magyar sportélet egyik leglelkesebb és legszeretetreméltóbb egyénisége, meghalt anélkül, hogy a szombati agyvérzés után egy pillanatra is visszanyerte volna az eszméletét.

Komi bácsi – így becézték Budapesten a vízipólócsapat népszerű vezérét – élete utolsó pillanatáig ott izgult, lelkesedett, veszekedett gyerekei tréningjén a fedett uszoda nagy csarnokában, amelyet az ő fáradhatatlan agilitása teremtett meg és amely számára a becsület mezeje volt és senki sem sejtette, hogy mialatt egy pillanatig sem gondol önmagára, Komi bácsi szervezete végső erőfeszítéssel birkózik az évek óta rá leselkedő halállal.

A háború alatt Komjádi Béla többször is megsebesült, szíve már ekkor elveszítette rugalmasságát és ellenállóerejét, de a fiatal sportember, akinek egész élete, egyetlen szenvedélye és szerelme mindig a sport volt és aki sportrajongásának tisztviselői karrierjét is feláldozta, mindig gondosan titkolta, hogy valami baja van.

Néhány évvel ezelőtt a Császárfürdőben egy válogatott vízipóló-mérkőzésen elcsúszott, lábát törte és azóta bicegett: de hogy ezen a kis külső defektusán kívül már hosszú idő óta halálos betegséget hord magában, csak orvosai és egy-két legközelebbi hozzátartozója tudták.

Komjádi vérnyomása az utolsó időkben kétszáznegyvenre emelkedett, aortája a normálisnak háromszorosára dagadt és orvosai négyszemközt nem egyszer komolyan figyelmeztették, hogy ha életmódját meg nem változtatja, két-három éven belül szervezete felőrlődik.