Miért nem kell Párizsnak a magyar irodalom?

1933 | Március

Az ember ül a Café de la Paix előtt - amely tudvalevően Párizsban van, de nem biztos, hogy az ember, ott ülvén, csakugyan Párizsban van - így télen az üvegfal mögött, az ezüstszínű kürtős bádogvértezetbe öltöztetett koksz-kályha mellett és keresi Párizsban Párizst és önmagát s - ami szörnyű - meg is találja.

Mert akkor volt jó, amikor fiatalon az ember elvesztette magát Párizsban, mint valami Bakonyban Adyval; amikor a fénybetűk álló zuhataga, a fekete kövek, a Louvre s a tetőüléses emeletes sárga omnibuszok, a montmartrei híd alatt sírjában fekvő Zola és Stendhal emléke, a vol-au-vent vajas íze és a mi-septier vörös bora apró részekre osztották és felszívták az embert; amikor Párizst lépten-nyomon elvesztette az ember Párizsban s zavarban volt, hol keresse, Napoleon csákójában, Bruand tata kabaréjában, a Notre Dame khimérájában vagy a rue Soufflot sarki kávéházában, ahonnan a Pantheon előtt guggoló Penseur-re és barátságos sarki leányokra nyílt ámult tekintete.

Most itt ülök egy nevetséges "bock" előtt, tudom magam, nem tudom elveszteni magam és tudom Párizst, amely örökre megkerült. Kissé fáradt is vagyok hivatalos szerepelgetések, loholások, némi szónoklatok után. Két kézzel szórtam magamat franciául és magyarul franciának és magyarnak, amitől most hirtelen összezsugorodtam ebben az összezsugorodott Párizsban.

Több Párizst ismertem. A háborúelőttit, amikor csupaszra borotvált arcom még feltűnést keltett s a midinetteok ezért "ó, yes" kiáltással nevettek szemembe a pont des Artson; amikor senki sem akarta nekem elhinni, hogy Hongrois vagyok s mivel nem akartam Austrohongrois lenni, kénytelen voltam azt mondani, hogy kabyl vagyok, amiben szépen megegyeztünk s nem faggattuk tovább egymást; amikor a diáknegyedben csakugyan diákok laktak s a Montmartre nem nemzetközi lokálcsúcs, hanem a bohémeknek az a Montmartreja volt, amelyet most egy helyiségben rekonstruálva láthat az ember különféle consommationok drága díszletéül.

Aztán ismertem a közvetlen háborúutáni Párizst, amelyet elöntött és megfertőzött az angol arc, mogorva méltóság és recsegő szó; amikor tébolyult volt a forgalom s a délamerikai rablóvezérek már délután négykor frakk-klakk-lakk-ban léptek ki a champsélyséesi előkelő szálló kapuján; amikor a párizsi aranypatakokpartján japán, magyar, román, arab bandák igyekeztek szerencséjüket kihalászni a tomboló zűrzavarból. Aztán láttam csökkenni ezt a francia ragyogást és nemzetközi világvásárt évről-évre. Míg most itt ülök az összezsugorodott Párizsban.

A japánok hazamentek, mert a Boul' Mich'-en mégse lehet lekaszabolni a kínaiakat, hazaszippantotta a pampák, a salétrom válsága a délamerikai ustedeket is, a magyarok elvonultak a rivaldáról a gyárakba s a carte d'identiték mögé, az angolok otthon maradtak, mert most London olcsóbb, mint Párizs. Tömött kirakatokban lépten-nyomon felvöröslik az elegáns hangzású réalisation szó,k amely azonban, sajnos, őszintébb keleteurópai nyelveken egyszerűen végeladást jelent.

A louer, a louer! Ordítja minden kaputorok a rue de la Paix-n, ahol déli pihenőkor Paquin tizenegy varrólánya kiáll az utcára s nézi a forgalmat, ami nincs. Kocsiúton átkelni már nem életveszélyes s a híres heure d'affluence-ok idején is kapsz a métro második olcsóbb osztályán helyet. És csodálatos, mindenütt francia szót hallani - Párizsban! Még utóbb teljesen birtokukba veszik ezt a várost a franciák!

Hogy én egyénileg miért zsugorodtam össze, az magánügy. Elég arra utalnom, hogy a hegycsúcsról legtágabb a látóhatár, de XXXX után az ember már kezd lefelé menni a hegy másik lejtőjén s a látóhatár összébb szorul. Effets de la pente, quoi!

Az ember ül a Café de la Paix előtt és filológus lelke összeborzad. Régen arról lehetett megismerni az idegen párizsiasságát, hogy café naturet kért, ma már a pincér maga ajánlja, hogy café noirt hoz. A "fekete" már Párizsban is "fekete" lett. Romlik ez a drága nyelv. Célinere kell gondolnom, ízesen durva mai nyelvére a Voyage au bout de la nuitben, amely vulgáris francia s úgy viszonylik nem is Flaubert és Maupassant, hanem csak Bourget nyelvéhez, mint a vulgáris latin, amely tudjuk a francia nyelv anyja, Cicero klasszikus hömpölygéséhez. De az én fogaim is kihullanak a korral, miért maradjon épp a francia nyelv gyönyörű fogsora hibátlan? Vajjon milyen új román nyelv születik a mai vulgáris franciából?

Szóval ülök a Café de la Paix előtt - régen ezt se tettem, mert mindig volt valami sürgős néznivalóm a Gustave Moreau múzeumban vagy nem tudtam ebédelni, ha nem láttam Saint-Germain-en-Layeben Alésia ostromának remek kis játékrekonstrukcióját zsiletkészülék nagyságú katapultáival - s gondolatban utólag vitatkozom azokkal a franciákkal és párizsi magyarokkal, akikkel a napokban a magyar irodalom párizsi sorsáról beszélgettem.

A magyar irodalom nem kell Párizsnak. Ez a tény. Magam is megállapítottam, de ha elfogultságból vagy rövidlátásból nem teszem, nem lett volna hiány, mert szemembe mondták. Párizsi magyarok. Nem a franciák. A franciák nemzeti maszkul viselt szórakozott mosolyukkal hallgatták előadásomat arról, hogy Anonymustól Vörösmartyn át Adyig, Petőfit is beleszámítva, a magyar irodalom nagy újjászületéseiben a francia művészi eszmékhez fordult lendítő erőért.

Nem tudták, miről van szó. Mentegetőzve arra hivatkoztak, hogy nehéz a magyar nyelv. Erre felsoroltam a francia fordításban megjelent magyar műveket. Fogalmuk sem volt róla, hogy ilyesmik is vannak. A párizsi nagy közönség előtt - ideszámítva ujságírókat, irodalmárokat, kereskedőket, úri hölgyeket, a mi lateiner-osztályunknak megfelelő réteget - teljesen ismeretlen, sőt érdektelen a magyar irodalom. Pár ezer példány nem példányszám Párizsban, ahol a Mazeline új regényéből (Les loups) a 165-ig kiadás egy példányát vettem meg.

- Ugyan, kérem - mondták a párizsi magyarok - maguk otthon Pesten olvasnak Párizsban sikerrel színre került magyar színdarabokról, de azt nem tudják, hogy a jeles magyar szerző darabja egy teremben került színre, amely, ha zsúfolva van, száz embert tud befogadni.

- És a franciára fordított új magyar regények? - vetettem közbe.

- Propaganda-munka vagy kétségbeesett kiadók kétségbeesett kisérlete. Propagandát lehet csinálni vajnak, bornak, politikai eszméknek, de irodalomnak nem. A politikai vagy diplomáciai ajánlás keresztkötésében megjelenő irodalmi művet fázik itt kezébe venni mindenki. Irányirodalmat szimatolnak, pedig ma itt egyéniségek kellenek. És új valami. Inédit! Nem gondolja, hogy Párizsban a magyar irodalom azért érdektelen, mert értéktelen? - döfte belém a kést jó magyarom.

- Érdekes - válaszoltam - a magyar liszt jó, a magyar girl jó, a magyar operett jó, a magyar mozirendező jó, a magyar színházi ember jó, minden vonalon olyasmit termel a magyar föld, ami jó és érvényesül is Párizsban, munkáskéz, iparművészet, életötletek, csak éppen a magyar regényírók és lírikusok termelnének selejtes dolgokat?

- Először itt van a fordítás kérdése. A magyar dolgokat fordító franciák stílusának irodalmisága általában legalább is kétséges; nem ismerik a magyar nyelvet, nyers fordításokból dolgoznak, nem érzik és nem látják a magyar író stíluseredetiségét, így nem is adhatják vissza, egy átlag feuilleton-stílus unalmas korrekt francia nyelvébe kefélik át a magyar dübörgést vagy stíluskényeskedést. Mi vész el így elsősorban? A magyar író egyénisége.

- Ez lehet - mondtam. - Olyan francia ember kellene a magyar irodalomnak, mint amilyet a magyar nyelv kapott a kitünő Sauvageotban, aki megcsinálta az első teljes és jó francia-magyar szótárt. A magyar történelem annak idején megtalálta a maga Edouard Sayous-ját, a magyar irodalomnak is el kelne egy Sayous.

- És felhívom a figyelmét arra - mondta nagyarom - hogy Edouard Sayous neve nem található a Petit Larousse-ban, pedig a Histoire générale des Hongrois két kötetétől el is tekintve, jeles történetíró volt.

- Megmondom, mi a magyar írók baja - szólt közbe egy párizsi magyar hölgy, akiről tudtam, hogy sokat olvas legalább négy európai nyelven. - Amit maguk írnak, magyarok otthon, azt a világ bármely részében bármilyen nyelven meg lehetne írni.

- Szóval benne vagyunk a nemzetközi eszmeáramlatban - feleltem büszkén.

- Ez épp a baj, Párizsban száz meg száz író, született francia csinálja ugyanazt a nemzetközi irodalmat s anyanyelvén írván, jól ír. Nemzetközit egyéni nyelven. De nem ez az igazi francia irodalom. Az efölött van. Kevés nagy név míveli. S amit franciául megír, azt csak francia írhatta meg. Önök, magyar írók nem elég magyarok. Eszükjárása európai, mondatfűzésük német, eszméik franciák, csak épp a nyelvük magyar.

Ezért aztán igazán nem érdemes magyarul írni s túlságos erőfeszítést kérne az a franciáktól, aki azt kívánná tőlük, hogy a nemzetközi európai irodalom mindenütt egyforma termékeit épp magyarból fordítsák franciára, mikor nekik könnyebb angolból, spanyolból vagy németből dolgozni - mondta a hölgy.

- Mi nem vagyunk elég magyarok? - kérdeztem ámulva.

- Nem. Petőfi az volt a pusztájával, Madách az volt zord transzcendentalizmusával, még Ady is az volt lázadozásával.

- És Móricz Zsigmond parasztjai? - vágtam ki a nagy adut.

- Ne haragudjon - mosolygott a hölgy - a paraszt aztán a leginternacionálisabb téma, ami van. Maupassant normand parasztjai, Ludwig Thoma német parasztjai, Ouida sziciliai parasztjai pont olyanok, mint Móricz magyar parasztjai. C'est connu de longue date! A paraszt léleknek oly kevés rétege van - kapzsiság, agyafurtság, lassuság, humor - hogy a világ minden parasztja egyforma, csak az egyik facipőt hord, a másik csizmát.

Szólni akartam, de a hölgy nem adta át a szót.

- Tudom, mit akar mondani. A magyar kispolgárságot, de, drága uram, az is mindenütt egyforma. Pagnol marseillei pofa-gyüjteménye és humora maguknál már megíródott Pákh Albetben, sőt Gvadányiban. Kleinstadt, moeurs de province, kisváros végig Európán egy kutya. Tudja, melyik Móricz-könyvet kellett volna lefordítani franciára? Talán le is van - nevetett csúfondárosan - A Tündérkertet. Abban van valami különös magyarság, főképp Báthory Gábor alakjában, grandiózus züllésében.

- Szóval magyarosabbaknak kellene lennünk? - kérdeztem tétovázva.

- Isten ments! Nem magyarosnak, hanem magyarnak. Van angol pudding és van angol író, van wurst mit Kraut és német író, vagy francia gigot de mouton és francia író, van magyar paprikás csirke s a magyar író mégis olyan, mintha puddingon, wurston,ürün élne.

Hiányzik a magyar irodalomból a paprikás csirkének megfelelő magyar író. A magyarosság: népiesség vagy regionalizmus, az itt nem kell. A nép irodalma itt nem irodalmi érték s a regionalizmus - aminek egyébként fejlett irodalma van itt - nem lépi át illető szülő vidéke határait. A magyar író legyen egyszerűen magyar író, nem pedig magyar nyelven dolgozó középeurópai író.

Ilyeneket vágtak fejemhez, akik őszintén beszéltek. A nem őszinték - a franciák nagyrésze - kitértek a kérdés elől, s ha Adyról beszéltem, a tokaji borról kezdtek csevegni. A tojakit azt ismerik és szeretik.

Igen, - mondom magamban a Café de la Paix előtt - a magyar irodalomban is ki kellene találni valami "tokajii"-t. Akkor lenyelnék a franciák, még csettintenének is utána.

Párizs, 1933. február közepe