Nem a legszerencsésebb kiállításai az Ernst-múzeumnak azok, ahol sok mindenfélét zsúfol össze. A mostani is ezek közé tartozik. Egyáltalában nem tudtunk egyetérteni a tárgymutatóval, mely például Ruzicskay György külsőséges rajzait a magyar grafikai művészet új revelációjának mondja és a legkevésbbé sem mernők állítani azt, hogy a különben javuló Weil Erzsébet a magyar rézkarcolók sorában a legelső helyre került! Sőt, Kádár Bélától sem voltunk éppen elragadtatva, régebbi kifejezési módjait inkább szívlelhettük, mai limonádés expresszionizmusa határozottan kellemetlen.

S ha valami üdítően újat és frisset keresünk ezen a kiállításon, alkalmasint csalódunk. Magyar-Mannheimer Gusztáv legújabb termésében részben megtaláljuk ugyan egyéniségének vonzó oldalait is, különösen színképzeletének kavargó játékát, de ez ismert dolgon túl új meglepetést nem igen lelünk. Borbereki-Kovács Zoltánnal sem tudtunk megbékülni, úgy hisszük, hogy ezidétt még több benne az erőnek szánt modorosság, mint az igazi teremtő képzelet.

A magyar művészek mesterműveinek kiállítása néhány éppen olyan tervszerűtlen kiegészítés után, mint amilyen tervszerűtlen volt első összeállítása, tovább folytatódott.

*

A Tamásgalériában Gulácsy Lajos művészetének újraértékelését kísérelték meg. Az igazi Gulácsy felfedezését, aki a mai spirituális, vagy víziós festészetnek lett volna igen jelentős előfutárja. De akármilyen lelkes szavakkal kísérli is meg a kiállítás rendezője, hogy néhai barátjának az eddiginél sokkal előkelőbb helyet biztosítson mai művészetünk kialakulásának történetében, a kiállítás ezt a törekvést nem támogatja teljes mértékben.

Gulácsynak majdnem minden képe arról tanuskodik, hogy kifejező ereje ingadozó volt. Nagyon, de nagyon kevés képe előtt érezzük azt a szuggesztiót, hogy csak így lehetett és nem másképpen. Ingatag kísérletezéseiből nehéz kihámozni valóban önálló, teremtő művészegyéniség képét. De ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy Gulácsy körül bizonyos igazságszolgáltatásra nem volna szükség, de vele szemben a túlzásoktól éppen úgy óvakodjunk, mint Csontváry erőszakolt magasztalásától. Gulácsy álmodozó, ábrándos és sok finomsággal képzelődő lélek volt, de a művészi kifejezésben legtöbbször tétova, bizonytalan.

*

Az Országos iparművészeti társulat a Technológia józsefköruti épületében propaganda-kiállítást rendezetett, hogy a mai lakásberendezés alapvető elveivel megismertessen. Ha jól fogtuk fel a dolgot, az ízlést, a gyakorlatiasságot, cselédtelenséget vette irányadónak. A legutóbbit, ami nagyon sok embernél ma már nemcsak gazdasági szükséglet, hanem tiltakozás a rabszolgaság eme csökevényes formája ellen, - mindenféle ügyes gép teszi elviselhetőbbé.

De alapjában sem ez, sem a praktikusság nem tartoznék ebbe a rovatba, ha valamiképen nem volna lelkileg teljesen összeforrva az itt látható bútorok legjavával, amelyek a legkisebb téren a legtöbbet, emberit egyszerűt és mégis szépet iparkodnak nyújtani. Még pedig olyan formavilágban, melynek éppen úgy megvannak a formai törvényei, mint bármely régebbi, spontán született stílusnak és sokkal közelébb áll a vasnak, betonnak, gépeknek és szociális nyomornak ama korához, melynek hol hű, hol lázongó alattvalói vagyunk.

Ilyen kiállításokra nálunk valóban nagy szükség van. Sok mindent lehet tőlük tanulni. Például hogy milyen hiú és célszerűtlen gesztus elmúlt világok bútorai közé zárkózni, hogy mily tömérdek kényelmi és hygienikus ötlettel lett gazdagabb a lakásberendező programmja, hogy általában mennyire túlméretezett lakásokban él középosztályunk, hogy nem szükséges okvetlenül házi rabszolgát tartani, hogy az újonnan vásárolt bútornak nem kell agyondíszitettnek lennie, nem kell drága, fejedelmi anyagokkal hivalkodnia, de viszont ocsmány formájúnak sem kell lennie mert ízléses lehet, sőt visszatükrözheti a mai kor stílustörekvéseit, anélkül, hogy torz karrikatúrává válnék.

Sajnos, a kiállítás kisméretű. S ha nagyobbra lehetett volna rendezni, még több eredményt várhatnánk tőle különösen asztalosaink nevelése tekintetében, akik konzervatív és haladó irányban kis és nagy műhelyekben egyaránt sokat vétkeznek.

*

A Szépművészeti kiállítások máriavalériautcai szalónjában Vidovszky Béla állította ki mintegy ötven képét. Azok közül a higgadt művészeink közül való, akik sohasem törekedtek túlnyújtózkodni takarójukon. Hűséges folytatója a magyar naturalista hagyománynak, annak szolnoki változatához simulva. Képein néha Fényes Adolf közelsége is érezhető, anélkül, hogy puszta utánzásról lehetne szó. Vidovszky a szemlélődés csendes, halk örömeinek egyszerűen, tartózkodva örvendező lélek, akinek éles szemét egyaránt foglalkoztatja egy interieur, a napsütötte táj, vagy valami csendélet szépsége. Nem ostromolja az eget, de szívvel-lélekkel benne él a magaválasztotta kis világ bensőségében, és gyönyörködését gyakran velünk is meg tudja értetni.