Nem szónokol.

Jól megszerkesztett mondatokban de – beszél. Nincsenek szóképei, nem épít hatásra. Nem rúg be a saját hangjától, nem szédül és nem akar szédíteni. Minden szavát a gondolkodás európai szűrőjén méri le s úgy adagolja, hogy észre sem veszed s már beadta. Minden szavát el kell hinned, fel sem tételezhetsz róla mást, mint teljes hozzáértést s feltétlen jóhiszeműséget.
Két és fél óráig beszélt így.

Nincs ellenzéke.

Egy testes, művelt úr állt a padsorok elején, akinél nem az a rang, hogy miniszter… Inkább orvosnak hat, aki megállapítja a diagnózist s most beszámol róla. Fesztelenül beszél néha kezében marad a zsebkendője, mellyel hatalmas homlokboltozatát a beszéd sodrában meglegyinti s azzal gesztikulál tovább. Keveset gesztikulál.

Az egész közoktatás a kisujjában von. nem két és fél órán át, de egy egész életen át tudna róla érdekesen beszélni. Ezt érzed. Azt érzed, hogy itt egy a legmagasabb műveltség köszörűjén kicsiszolt agyvelő sorakoztat mondatokat mondatokra valamiről, ami számára annyi, mint neked az anyatej...

Gyakran mondja ezt: véleményem szerint – de ebben a kijelenésben van valami intakt, valami megmásíthatatlan, valami, ami az adott helyzetben elkerülhetetlen.

Egyetlen frázist, egyetlen közhelyet egész két és félórán t nem használ – igazolásul annak, hogy közkeletű szóval is lehet okosakat beszélni, kacskaringók nélkül is lehet a hazát szeretni.

Ez a beszéd nem ígér Corvin-láncot, sem egyetemet, sem palotát, sem freskót, sem szoborcsarnokot… Nem ígér reformokat, semmiféle tüzijátékot.

Bőkezű abban, hogy nem ígér.

Bőkezű abban, hogy garasokat osztogat garasokból….s csak oda osztogat, ahova múlhatatlanul osztogatni kell… ahol minden garas a százszázalékos tehetséget, művelődést szolgálja. Egy szegény ország szegény kultuszminisztere osztogatja itt a kanalasorvosságot egy betegnek, hogy fölépüljön a bazilikamániából…

Egy szegény ország okos minisztere írja itt hangos szóval a recepteket egy csontig lesorvadt betegnek, akinek béna tagjaira rossz freskókat ragasztottak, mint valami diákfrastromot, hogy attól gyógyuljon meg….

Jó érzés leírni mindezt ebben az ellenzéki lapban egy miniszterről.

Egy komoly férfi beszél itt a padsorok előtt a t. Házban, akiről hallgatói elfelejtik, hogy ő a miniszter, akiről jó elgondolni azt, hogy: ez a miniszter…

„Ezer művészt tartunk nyilván” – szól egy korty víz lehörpintése után – „lehetetlen, hogy ennek a kis országnak ezer igazi művész legyen…”

Ezzel leteszi a poharat.

Ha egy szót szól még ehhez a viharos ellentmondásokat támaszt s politikummá lesz, ami egész a komikumig igaz.

„Nem békét akarok a művészetben” – szól – „én a művészetben versenyt akarok…”

S megint felhajtja a vizespoharat.

Észre sem veszik szavai célzatát s ha észreveszik, nyelnek hozzá, nehogy elárulják, hogy gyengéjükre talált…

„Csak a tehetséget ismerem el a művészetben s nem az irányt…”

Tessék ez ellen ágálni.

Tessék itt tiltakozással közbeszólni.

S mire közbeszólnál, már üriti is Hóman Bálint kultuszminiszter úr a vizespoharat, olyan, mint valami gőzölgő mozdony, mely nagy állomásoknál vizet vesz fel.

Csupa ilyen nagy állomás ez a beszéd.

A szolga viszi-hozza a vizespoharat. A miniszter úr rengeteget iszik.

Bort prédikál és vizet iszik.

Bálint Jenő