Színházi bemutatók
Nem merik, nem akarják, vagy nem tudják a szinpadi írók önmagukat és a munkájukat komolyan venni? Ha van jó vígjátéki gondolatuk, miért csak kapargatják a felszínét s nem fognak neki, jó bányász módjára a mélyebbre hatoló kibányászásának? Ha elindulnak olyan témával, amelyből jellemet és életet lehetne teremteni, miért rejtik el az indulást hogy jól-rosszul átfestett, de kopottságukat elrejteni nem tudó szinpadi rekvizitumalakokhoz folyamodjanak?
Olyan lehetetlen dolog nekik egy-két emberi karaktert végigvinni úgy, hogy emberi maradjon s ne üresedjen szereppé? És éppen a fiatal szerzőkben miért van ebből az ambicióból még kevesebb, mint a régiekben?
Kádár Miklós, fiatal erdélyi írónak Magdát kicsapják című darabjában az írói ambiciónak ezt az érezhetőleg szándékos bátortalanságát vesszük rossz néven. Olyan elgondolásból indult ki, amelyből igazi finom és elegáns vígjátékot lehetett volna formálni, de mintha útközben meggondolta volna a dolgot és témájától megijedve visszamenekült volna a jól bevált és még jobban megúnt szinpadi patronok expedienséhez.
Egy vénleány, - véletlenül, vagy inkább irodalmi sablonból, tanárnő, - szerelemtelen sivár életét azzal kompenzálja, hogy kitalál magának egy ábránd-férfit, hozzáfűzi egy a kereskedelmi levelező tankönyvben paradigmakép szereplő névhez és az ábrándkép megszemélyesül, a liperpooli Mr. Harvey valósággal megjelenik. Nagyon jó ötlet. Kaffka Margit is írt egy novellát, melyben egy öregedő irodalomtanárnő beleszeret Goethébe.
Az ábrándképbe szerelmes tanárnővel szemben állnak a kereskedelmi leányok, akik nem tudják a leckét a levelezésből, de nálánál sokkal jobban tudják a leckét a szerelemből, általában az életből. Szintén nagyon jó helyzet. De a többi aztán úgy pereg le tovább, mint a kínai imádkozógépben az imádság. Az író pergeti, mondhatni közönnyel, izgalom nélkül, mintha az egész dolog csak addig érdekelte volna, amíg kigondolta s ezután csak penzum lett volna a számára, amilyet a diák csak úgy csinál meg, hogy éppen elégtelent ne kapjon rá.
Az íróknak le kell számolniok azzal, hogy a színházra szakadt rettenetes időben jobban, egész testtel kell belefeküdni a dolgukba, ha sikert akarnak aratni. Aki a közönségnek játékot akar nyujtani, amelyben örömét találja, az maga ne játsszon, hanem merítse ki végig a számára kínálkozó lehetőségeket s adja a lehető legtöbbet, ami csak telik. Ha tehetséges és Kádár Miklós annak látszik, akkor annál inkább.
A Belvárosi Szinház előadásából, melyet Baróthy József a nálunk szokásos rendezési szinvonalon rendezett, csak Peéry Piroska játéka kelt figyelmet. Ő megpróbálta színészileg megcsinálni, amit a szerző elmulasztott: a tanárnő alakjából tragikomikus jellemképet alakítani. Ha a szöveg csak kicsit jobban támogatná, nagyszerű dolog lehetett volna belőle, így is kitűnő karakterszínésznőt tud mutatni. Ami túlzásnak látszik játékában, az a szerep hiányosságára mutat rá. A többi színészek játékában csak a rutint és a rendezői tanítást látjuk.
*
Az öreg tekintetes, Gárdonyi Géza kevésbé jelentős regényének egyike. Azt példázza, hogy az öreg falusi fát nem lehet átültetni a nagyvárosi talajba, el kell pusztulnia, mert nem tud hozzáilleszkedni a szokatlan és számára megfoghatatlan életformákhoz. Balázs Sándornak, aki ezt a kis regényt átformálta a Nemzeti Szinház szellemében való színművé, első érdeme, hogy lecsiszolta róla Gárdonyi elfogult egyoldalúságát. Ami az eredetiből a szinpadon értékesíthető volt, azt felhasználta, de jó tapintattal elejtette mindazt, amiben a városba került falusi öregúrnak Gárdonyinál nincs igaza.
Derék, jókedélyű, a maga egyszerűségében okos vidéki embert csinált belőle és a háttérbe szorította azt a falu-város ellentétet, amely Gárdonyi kis könyvében nem tud egészen meggyőző hatást tenni. Az öreg tekintetes nem azért tudja a dolgokat olyan jól eligazítani, mert falusi, hanem mert kiegyensúlyozott lelkű, egyszerű bölcseségű ember, aki kiszabadítja a leányát haszontalan kártyás férje rabságából és visszavezeti ahhoz a férfihez, akit igazán szeretett, csak fiatalos sértődésből ment a másikhoz férjhez.
Az öreg tekintetes alakját talán lehetett volna a humor irányában bővebben kiaknázni, de így is sokkal több, mint szinpadi szerep, van benne eleven élet és belső igazság. Szerencsésen megtalált karakter, szemmelláthatólag Rózsahegyi Kálmánra formálva, akit végre megint hozzáméltó szerephez juttat, ami Balázs Sándornak másik érdeme. A többi alakok inkább szinpadiak, de tagadhatatlan, hogy a szerepük jól van elosztva, mindenkinek jut megfelelő játszanivaló.
Balázsnak eleven szinpadi érzéke van, a jeleneteket hatásosan tudja alakítani és a mondanivalóját gazdaságosan elosztani. Amint a cselekvény kissé lassú indulás után mozgásba jön, nincs benne megállás, a feszültség mindig megvan s a züllöt férj és a becsületes, régi imádó jelenetében drámai csúcspontig ér.
A harmadik felvonásra már kevés mondanivalója marad, de ezt olyan ügyesen tudja elosztani, hogy mindvégig érdekes tud maradni. Az öreg tekintetes alakja legteljesebben a második felvonás kávéházi jelenetében jön ki, ebben kedvesség, kedély és tapintat van. Általában jólesik a darabban érvényesülő temperált ízlés. Meg kell azt is állapítani, hogy a sikerben Balázsnak legalább is annyi része van, mint Gárdonyinak.
Az előadás sikerében természetesen Rózsahegyi Kálmáné az oroszlánrész. Az ő bonhommiája, ízes-kedves beszéde, a jóság, amit a szinpadon árasztani tud magából, maga fölér egy jó előadással. A többi színészek közül Timár József csinálja meg éles - talán kissé túléles - vonalakkal a vő szerepét.
.jpg "Hazatérő kivándorlók")
.jpg "Az önálló vámterület és a függetlenségi párt")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!