Stefan Zewig könyve - Pantheon

A világban lépten-nyomon égető mai problémára bukkanunk s ime mégis izgalmas érdeklődéssel olvassuk Németh Andor kitünő fordításában Zweig, Marie Antoinetteről írt könyvét, amely külföldön s itt is nagy sikert aratott.

Zweig a nagy francia forradalom korához nyúl vissza, s elénk hozza a történelem egyik legtöbbet vitatott alakját, Marie Antoinette-t. Az olvasó érdeklődése azonban nem a királynőnek, hanem az embernek szól, akit Zweig igaz valóságában rajzol meg. Semmi rosszat nem hallgat el róla, de a hamis rágalmak elől is megvédi. Nem ítélkezni akar, hanem meg akarja érteni az embert a királynőben.

Érdekesen, újszerűen, izgalmasan megírt könyv, inkább pszichológiai rajz, mint történelem. Az író és lélekbuvár embereit szinte ujjáteremtő munkája olyan igaz és olyan izgalmas, amilyen csak az élet lehet a művész kezében. Az alakok az események torlódásában nem hősökké magasztosulnak, hanem vérből és húsból való emberekké válnak. A XVIII. század korának túlfinomult tipikus embereivé, akik kilépnek a történelmi foliánsok száraz köteteiből s megfogható valóságok lesznek.

De amilyen nagy előnyei vannak ennek a pszichológiai oldalról kiinduló szemléletnek, éppen úgy megvannak a hátrányai is, akkor, ha az író az embert elszigetelt atomként látja. Zweignél hiányzik az a beállítás, amely társadalomtörténelmi távlatot kölcsönözne művének s embereinek. Az író emberei önmagukban állanak.

Nem érezni azokat a máskor rejtettebb viszonylatokat, összefüggéseket, ellentéteket, amelyek éppen a francia forradalom korában, mint minden forradalmi korban, élesen kidomborodnak s a kevésbé iskolázott szem előtt is láthatókká válnak. De Zweig önkénytelenül is kénytelen elejteni a világtörténelem e nagy eseményét azért, hogy a királyné alakját minél jobban kidomborítsa. Embereit csak önmaguk emberségének sorsszerűsége és nem a történelem is mozgatja.

Zweig nem jutott el az egyén és a társadalmi események dialektikus egymásrahatásának szemléletéig. Nem ért el ahhoz a ponthoz, ahol azt láthatnók, hogy ezek az emberek csak ebben a korban élhettek, ez az autokrácia, ez a mindenekfölött lebegés ebben a formában és szerepben csak ebben a korban lehetséges s hogy ők nemcsak önmagukat, hanem a rendiség túlhaladott, kiélt társadalmát is képviselték, figurájukat a polgárság szükségszerű forradalmi előretörése állította félre az útból.

Nem a király bárgyusága, impotenciája és Marie Antoinette szexuális kielégületlensége voltak a forradalom igazi mozgató erői. Marie Antoinette-tel és Lajossal sok minden történt. Az eseményeket nemcsak emberi tulajdonságaik, hanem a társadalom forrongása is mozgatja. A kettő egymásrahatása adja a teljes képet, amelynek Zweig csak egyik felét rajzolta meg.

De az előkelő írói eszközökkel befejezett felerész is értéke a mai irodalomnak. Tipikusan a polgári humanista alkotása ez, amelynek aktualitását az adja meg, hogy az író, saját kijelentése szerint is, az események izgalmasan érdekes feldolgozásával s lélekelemzésével Marie Antoinetteben a középszerű embert, a kispolgárt mutatta be, akit az események kényszerű ereje emel ki a szürkeségből, aki elpazarolt élete végén szívós, de vak harcot vív életéért, anélkül, hogy csak a legcsekélyebb mértékben is megértené az időt, amelyben él.