Azt a réteget, amelybe Herczeg ilyen teljesen beleélte magát, általában gentrynek szokták nevezni. Ez azonban nem az a gentry, amelyet Jókaiból ismerünk, nem a falusi nemes tekintetes urak, táblabírák és más megyei potentátok világa, nem is a Mikszáth politizálásban, kártyában és könnyelműségben mélabús kedélyességgel tönkremenő és közéleti panamák szalmaszálaiba kapaszkodó vidéki urainak világa. Herczeg a magyar úri osztály urbanizálódásának idejében jött, a régi gentry második vagy harmadik nemzedékét látta meg, amely az ő pályakezdésekor, a kilencvenes években jutott uralomra.

Ez már városban, városi életformák közt élő, a földdel, a vidékkel lazább kapcsolatot tartó úri társaság volt, kevésbé temperamentumos, különcködéstől írtózó, pontosan megszabott standardok szerint élő. Konfliktusai és komplikációi is mások, hivatalban, közéleti állásban élő és klubban társalkodó, a társadalmi formákra rátartós emberek anyagi, családi, szerelmi és féltékenységi konfliktusai. A nemesi származás már nem olyan kötelező a hozzájuk-tartozáshoz, ennél fontosabb az életfelfogás és magatartás szabályaihoz való ragaszkodás s a társadalmi kultúra bizonyos elengedhetetlen színvonala.

Herczeg jól megfigyelte a magyar úriságnak ezt az átalakulását s ez az ő legfőbb adománya, amellyel a magyar irodalom élet-anyagához hozzájárult. S maga is meggyőződésével, ízlésével, kultúrájával hozzáilleszkedett alakjaihoz és atmoszférájukhoz. Ezért ismerte fel benne jóformán fellépése pillanatában a magyar úri közönség a maga reprezentáns íróját s a tenyerén hordozta pályája egész során.

Szatiráját sem vette rossz néven, mert az a családtag szatirája volt, amiért senki sem szokott megharagudni. S különös szerencséje volt, hogy a nőknek is többet tudott adni, mint bármely más magyar író. A mi költőink, Vörösmartyn, Petőfin kezdve Mikszáthig férfiak költői, az egy Jókait kivéve. Herczeg szinte automatikusan foglalta el azt a helyet a nőolvasók szívében, amit Jókai üresen hagyott.

De hű sáfára volt önmagának. Okosan gazdálkodott tehetségével és elért eredményeivel. Sikerét és nőttön-növő tekintélyét kötelezvénynek érezte arra, hogy ne csak szórakoztatója, hanem közéleti tanítómestere, lelkiismereti ébresztője legyen a közönségének. Munkássága élesen elválik két részre: magánéleti és közéleti témák szerint. Egyik-másik társadalmi regényében is érint közéleti, vagy legalább közerkölcsi témákat, de a magyar regény Jósika óta szinte kötelező hagyományának megfelelően jobban szerette a közélet aktuális kérdéseit történelmi témákba vetítve tárgyalni.

Történelem-felfogása diszkrétebb páthoszú, mint elődeié, kevesebb benne a brokát és csillogó ékszer, de velejében mégis romantikus, aminthogy az ő korában még kizárólagosan élt a tudományban is a történelmi romantika, amellyel csak legújabban igyekszik egy új történelmi iskola szakítani. A történelmet a jelenre való tanulságok céljából lapozza s közéleti hatást akar vele elérni.

Történelmi regényei és drámái nem történelmi személyek lelkiismereti kérdései körül bogozódnak, mint Kemény Zsigmond regényeiben, hanem a nemzet sorsát szimbolizáló típusok sorsát ábrázolják, mint a Keletben gyökerező és Nyugat felé törekvő magyar, a fegyelmező féket nem tűrő s ezért népével és önmagával meghasonló kuruc, az élet kapuját a legnagyobb becsvággyal ostromló s a idegenség ellenállásán visszahulló magyar lángész tragédiái. A történelmi magyart mindig katonai fegyverzetben, karddal az oldalán látja, - ebben is egyetértve a közfelfogással.

Minden igazi író felfedező is. Herczeg a maga korának magyar úri társadalmát fedezte fel és írta le szabatos pontossággal. Élete munkája ezeknek a rétegeknek a dokumentuma, a leki állapotuknak, kultúrájuknak, életformáiknak és annak a szemléletnek, amellyel önmagukat nézték. S ha most ünneplőben elébe járulnak, önmagukat ünneplik benne.