A Téli rege Shakespeare legnehezebben játszható műveinek egyike. Szerkezete két alig összefogott, élesen különböző stílusú részre lazul szét: Az első (az eredetiben a három első felvonás, melyet a Nemzeti Színház előadása egy felvonásba foglalt össze) a mániákus féltékenység sötét drámája s a másik légies könnyű mese, amely szerencsés végre juttatja a cselekvényt. Két ilyen ellentétes hangot valamiféle stílus-egységbe összefogni úgy, hogy az egyik ne üsse a másikat; a két egymástól roppant távolságról induló történet összetartó vonalát éreztetni, hang, feszültség, tempó különbségeit úgy áthidalni, hogy az egész szét ne essen két külön darabbá, rendezőnek, színészeknek csaknem megoldhatatlan feladat.

Ezt a nehézséget vállalta Ódry Árpád, a rendező és a színészek s ha hiánytalanul nem is sikerült megoldani, a részleges megoldás is teljes elismerésre méltó. S hogy csak részmegoldás, annak külön oka is van. Shakespeare regényes színművei és vígjátékai a színjátszás más módszereit és eszközeit tételezik fel, mint amelyek ma, a realisztikus szinpad még mindig fennálló uralma idején, divatban vannak. A Shakespeare korabeli színész még sokkal közelebb állott a vásári komédiáshoz, mint a mai és a közönségének az ízlése is másféle, játékosabb, erősebb hatásokkal dolgozó eszközökre várt, nem ragaszkodott annyira a valószerűség követelményéhez, mint mi.

Más volt az atmosztféra sűrűsége a szinpadon és a nézőtéren, tehát a kimondott szó is más feszültséggel sült ki. A tragédiákban ez kevésbé érezhető, mert a nagy emberi szenvedélyek képe örök-egyforma, de a játék, a tréfa, ha nem a saját atmoszférájából pattan ki, nagyon könnyen elveszti élét. A shakespearei dialógus sokszor nyers élcein például annak idején alighanem harsogva kacagtak az emberek, ma jó, ha elmosolyodnak rajtuk; viszont Falstaff tréfáin kevésbé nevetünk ugyan, de jobban értjük és élvezzük karakterének belső humorát, mint kortársak.

Érthető ezekből, hogy a Nemzeti Színház előadásában az első, komor részt érezzük teljesebb sikerűnek. Ez az Othello-téma ismétlése, de Jago kiküszöbölésével. Leontes nem külső intrika sugallatára, hanem belülről, valóban mániákusan válik féltékennyé, a bősz férfi-düh naftalángja pillanat alatt lobban fel s azonnal elpusztít mindent maga körül. A világot lerontó szenvedély - Shakespeare örök tragikus témája - itt a maga meztelen indokolatlanságával támad és rombol. Ezt a nagy megrendülést s utána a minden ellenérv számára süket konokságot Ódry Árpád csaknem racionalizált mértéktartással játssza meg.

Felfogása nyilván abból indul ki, hogy a mániás ember következetes logikával él, a logikájának csak a kiinduló pontjai hibásak, a következtetései azonban mereven folynak belőlük. Ódry azt az őrültséget játssza meg, amelyben "van rendszer". Tasnády Ilona Hermionéje a szenvedő királyné lírai alakját valódi shakespearei szellemben fogta meg, puha, érzelmes lénye mintha erre a szerepre volna teremtve, játéka könnyű, mint a lehellet és színes, mint a virágszirom. Minden figyelemre méltók a komikus alakok: az öreg juhász és Bangó fia és a csavargó Autolycus, akiket Sugár Károly, Juhász Géza és Pethes Sándor játszanak, megközelítve Shakespeare groteszk komikumát.

Kosztolányi Dezső új fordítása szerint mondják a szöveget. Ez a fordítás egy Shakespeare nyelvművészetébe mélyen behatoló költő műve; modern, anélkül, hogy megszünne shakespearei lenni s achaizálás nélkül tudja éreztetni a shakespearei nyelvhangulatot.

*