A téli nap még ki sem sütött és a szürke reggelben komor fekete sereg gyülekezett az ország háza körül. Néma, ünnepélyes arcú sokaság, amely példás rendben sorakozott az oroszlános főlépcsőtől csaknem a Margithídig.

Vártak türelmesen, órákig, amíg bejutnak az országház lépcsőjére, hogy Apponyi ravatala előtt meghajtsák a fejüket. A bíborszőnyeges, monumentális lépcsőház kihűlt szívekkel, tompa téli borongásban várja a zarándoksereget. A lépcsők alján koszorúk. Ezeket még Genfből hozta a vonat: ötvenkét nemzet koszorúi sorakoznak egymás mellett, a rózsák, a kaméliák még el sem hervadtak. Csodálatos módon megtartották üdeségüket a nagy temetés napjára. A magyar koszorúk még nem érkeztek meg; majd a temetés reggelén… Odafenn, a hatalmas lépcső ormán, a történelmi csarnok kupolája alatt fekete bársonymezőben hatalmas ezüstkereszt lebeg és magasan a tömeg feje fölött trónol egyszerű ravatalán Apponyi teteme.

Aranycirádás, sötétbarna tölgyfakoporsó; ráborul, szinte rátapad szenvedélyes szeretettel és gyásszal a piros-fehér-zöld lobogó. Két koszorú szalagja virul a koporsón: az egyiken aranyhímes nevek ragyognak: Zita…Ottó. A másikon csak ennyi: Klotild…. A biborpárnák, amelyekre Apponyi rendjeleit fogják tenni, még üresek. A gyertyákat sem gyujtották meg.