Egy az éhhalál küszöbén álló fiatal orvos le akar ugorni az Erzsébet-híd alól a Dunába, egy jószívű betörő visszarántja, megeteti és megtanítja betörni. Ez, mint a lapokban olvassuk, olyan kitünő ötlet, hogy nem is a szomszédba, hanem Kolozsvárra kellett érte menni és egy régiségkereskedőtől kölcsönkérni. Nekünk azonban az az érzésünk, mintha Indig Ottó nem ezt a kiindulópontot, hanem Ember a híd alatt darabja többi részeit vette volna kölcsön a régiségkereskedőtől. A cselekmény minden fordulata, minden alak régiség, - nem antik, hanem ódivatú - s az iró úgy akarja beadni, mint legfrissebb modern újdonságot.



Gazdag orvosprofesszor, aki haragszik, ha a lánya ott akarja hagyni gazdag vőlegényét a szegény asszistensért, professzorné, aki még jobban haragszik ugyanezért, a leány, aki hősiesen küzd szüleivel szerelméért - az egész társaság abból a régiségtárból van kikotorva, ahova Feuillet, Ohnet, Marlitt egykor népszerű alakjait raktározták, - érezni rajtuk a modern parfüm alól a naftalinszagot.



Fiatal orvos, aki csak addig látszik embernek, amíg betör a professzor lakásába, attól fogva ő lesz az a fal, amelyre a borsót hányták. Mese, amely sohasem tudja magáról, dráma-e vagy vígjáték, jelenetek, amelyek mintha nem tudnák, mi összefüggésük van a többi jelenetekkel. Sajátságos, szinte érthetetlen tévedése a Vigszinháznak, hogy ezt a darabot előadta. A színészek vitézül küzdenek a reménytelen harcban, élükön Góth Sándorral, aki megfeszíti minden komikai eszközét, hogy mentse, ami még menthető. Mellette Mály Gerő küzd ösztönös nyers humorával s Muráti Lili is tehetséggel elegyedik a harcba. Nagy üggyel-bajjal megvédik a zászló becsületét s ilyen darabban ez is nagy eredmény.