Gárdonyi népies növénynevei közül érdekesebbek a következők. Az alleluja mely a feltámadást hirdeti. Az Istenfája, mely valamikor nagy fa lehetett, de most csak virág. Az Isten korbácsa, amit az Isten ledobott a földre és itt virággá változott. Az Isten átkozta tövis, mely csak úgy lézeng, ballangol, mint a hajléktalan ember.

A Jézus Krisztus gyökere, melyben a J. C. betűk vannak. A kékvirágú ördög-csipte fű, melynek szárát az ördög csípte le. A Boldogasszony koronája, melynek kékek az ágai s aranygomb a virág közepe. Az ördögszemvirág, mely a fű közül mérgesen piroslik ki. A cicamafa, amellyel a nép Jézus elé ment Jeruzsálemben. Csak nevüket említi a következőknek: görög széna, a napranéző fű, a Boldogasszony ága, a szarvasgyökér, a temondádfű, az embererejű fű, a sárga kükörcs.

Hol hallotta Gárdonyi ezeket a neveket, nem tudom. Abban a felsorolásban, amelyben Prodán, volt egri tanár, az egervidéki népies neveket közölte, nincsenek meg. Gárdonyi ezt írta: „nálunk ezeket a neveket úgyis mindenki sok nem.

Oh, szobaszagú tudomány!” Mellékesen jegyzem meg, hogy a magyar nép egy és ugyanannak a növénynek is, vidékenként már más nevet ad és ezért nem mindig könnyű pusztán a magyar név alapján a növényt felismeri. Mégis igazat kell adnom Gárdonyinak, mert bizony a tudományos meglehetősen elhanyagolta a népies nevek összegyűjtését.

A tudósokról itt-ott eléggé csípősen nyilatkozott. Nem a tudományt ítéli el, hanem a tudósok sokszor élvezhetetlen munkáit. Így nyilatkozott róluk: Növényleírásaik elkedvetlenítők. A tudósok csak azt szeretik, amit egymásnak írnak. Nagy ideig azt hittem, hogy a tudósok többet tudnak a virágról, mint amennyit mi tudunk. Nem tudnak annyit. Ők csak számokat tudnak, meg neveket, meg külső és belső részeket. Az igaz, hogy ilyesmit aztán tudnak sokat.”

Vajjon mit kíván Gárdonyi a tudósoktól? Feleletet az ilyen kérdésekre: „Miért kelt az emberben más érzést a tulipán látása, meg mást a gyöngyvirágé, mást a vadrózsa, mást a szekfű látása?” Ezek a kérdések azonban már nem a botanika körébe tartoznak. Viszont igaza van abban, hogy a tudósok mondanivalójukat gyakran „különféle gubanc mondatokba rejtik. Tán, hogy más meg ne értse.”

Kifogásolja a könyveknek sokszor rosszul megválasztott címét is, „amitől előre elveszti tudományos étvágyat az is, aki érdeklődött volna a könyv iránt.” Gárdonyinak bizonyára nem tetszett Daday könyvének címe: „A magyarországi tavak halainak természetes tápláléka”, de tartalmáról azt mondotta, hogy az „álmélkodásba ejtő gyönyörű munka.”

Ismerte Teschler Györgynek, az én volt körmöcbányai tanáromnak az Ablepharus pannonicusról, a magyar gyíkról írt könyvét és szokásait maga is figyelgette és tapasztalatait le is írta „a magyar gyík” című cikkében. Megfigyelte más állatok életjelenségeit is. Ezek a kedves kis leírások a „Mai csodák” című könyvében jelentek meg.

A megfigyelt jelenségekről nem írt hosszadalmas és unalmas értekezéseket. Legtöbbször néhány szóval írja le azt, amit látott. Különösen érdekelte az a kérdés, hogy a napraforgó valóban követi-e a nap járását? Arra az eredményre jutott, hogy ez az általánosan elterjedt vélemény helytelen. „Vége a legendának! A napraforgó nem is fordulhat, mert a szára majdnem olyan fás, mint a bodza fája.”