Minden íróember tehát magában is köteles elvégezni ezt a különválasztást: egyrészt az íróra, aki a tényeket és az igazságokat a "szép", az "érdekes" örök szempontjai alá rendeli, másrészt a társadalmi emberre, aki vagy passziv tárgya az "életnek", vagy - ha temperamentuma, erkölcsi szenvedélye így kívánja - bátor szívvel veti magát a küzdelembe, abba a küzdelembe, ahol a "szép" és "érdekes" csak árnyéka, esetleges velejárója a tények és igazságok harci egységeinek.

Tompa "A madár a fiaihoz" című költeménye csak akkor értékes - ha elsősorban esztétikai szempontból az. Az ítélet, mely csak esztétikai lehet, így hangzik: Tompát nemzetének elnyomása örökszép költői képek alkotására ihlette.

Petőfi halálát viszont csak etikai (vagy politikai, szociológiai) szempontok szerint lehet megítélni. Az ítélet, mely esztétikai nem lehet, így hangzik: Petőfit az igazság szenvedélyes szeretete arra ösztönözte, hogy ügyéért életét áldozza. Ezzel elérte minden ember maximális társadalmi teljesítményét: a vértanúhalált.

E két konkrét példából azt is látjuk mindjárt, hogy azt a különválasztást, mely az egyén objektiv kisugárzásaira, tehát írói működésére egyrészt, emberi állásfoglalására másrészt és mindkét megnyilatkozás bírálatára múlhatatlanul kötelező: maga az élet, a biopszichikai értelemben vett egyén nem mindig követheti.

Ha pl. a homo aestheticus, a homo oeconomicus, vagy a homo theoreticus az életben is létező, tiszta, keveretlen tipusok lehetnének - mint ahogy különválaszthatók, sőt külön is választandók az objektiv megnyilvánulások terén - akkor - hangzik Eduard Spranger megállapítása - művészet, gazdaság és tudomány már régen egymástól elzárt, külön világok lennének. S hozzátehetjük, hogy egy ily elkülönülés ellentmondana az emberi fejlődés eddigi irányának, mely szintetikus lények kitermelésére törekszik, szemben pl. a hangya-társadalom specializáló, az egyes kategóriákat magában az életben is különválasztó irányával. Az ember ezt a különválasztást - amint azt a modern anthropológia kutatásai igazolják - teljesen csak a szellemi életben képes végrehajtani. Itt viszont kell is végrehajtania, ha a szellem generalizáló, szabályalkotó követelményei elől nem akar kitérni.

Összefoglalásképen azt mondhatjuk, hogy az íróembernek, mint minden embernek - joga, de mint írónak - nem kötelessége, hogy a társadalmi, politikai és erkölcsi kérdésekkel kapcsolatban állástfoglaljon. Ha mégis megteszi, csak politikai, szociológiai, vagy etikai mű keretén belül teheti meg s akkor eme nem írói attitüdjének bírálata a megfelelő tudományágak körébe tartozik.

Viszont választhat irodalmi művének tárgyául politikai tettet, vagy társadalmi áramlatot is - ha az egyszersmind a "szép" kategóriájába is beosztható, de e mű értékére nézve nem tartalmi iránya a döntő, hanem az a mérték, melyet minden irodalmi művel szemben az egyenlőség elve szerint az esztétika alkalmaz.

A rosszul feltett kérdés helyett, hogy politizálhat-e az író - a helyesen megfogalmazott kérdés így hangzik: lehet-e az író egyszersmind politikus is? és a válasz rá: miért ne? Minden ember annyi foglalkozást választhat, amennyit akar, vagy amennyire lehetősége nyílik.