Szonja, Dosztojevszkíj nagy szívének gyermeke a legtermékenyebb prostituált a világon. Tömegesen vannak gyermekei, unokái, már dédunokái is és minden generáció sápadtabb, vértelenebb és papirosabb. Azok az ingredienciák, melyekből a nagy orosz a maga halhatatlan alakját megalkotta, mind megvannak az utódokban, de ma az oldat elhigult, az az óvás, melyet Szonja a társadalmi igazságtalanság ellen bejelentett, lágy-meleg szentimentálizmussá cukrosodott, a mocsárban kibomlott szirmú virág szimbolumából színpadi művirág lett. Érdemes volna ezen a vonalon kinyomozni a nagy írói felfedezések elgiccsesedését.

Simon Gautillon, a nálunk ismeretlen francia író színjátéka, amely Párisban rendkívüli sikert aratott, már Szonja-dédunokákat visz a színpadra. Prostituált nők a piroslámpás marseillei utcában, könnyelműek, léhák, minden morál nélküliek, de érzelmesek és jószívűek, valahogy fertőzőbben és homályosan él bennük a polgári életforma nosztalgiája. Látogatóik matrózok, hajófűtők, egyéb a társadalom legalsóbb rétegéből való emberek, moralitásban alig különbek náluk.

Ez nem volna éppen hiba, d a francia író az egész életformát bevonja valami szentimentálisan sajnálkozó mázzal és a végén egy hindú száján keresztül csinál hozzá egy nem egészen érthető és magával a dologgal csak egészen lazán összefüggő filozófiát az élet illuzió voltáról s arról, hogy a protsituált is a hindu Maya gyermeke, mindenférfi azt az illuzórikus nőt látja benne, amit elképzel magának. Ennek az elgondolásnak volna szépsége, ha nemcsak betétként volna szőve a drámába, mint a téma tárgyalásának szempontja. Így azt kell hinni, hogy az írónak volt szempontja, de nem volt ereje, hogy a cselekményt e szempont alá helyezze.

Hogy Gautillon mégis író és pedig tehetséges író, az nem a koncepcióból és a konstrukcióból derül ki, hanem a részletekből. A lazán összeszerkesztett képekből álló darab képeinek nagy része érdekesen és finom pszichológiai vonásokkal van megírva. A serdülő kis csibészlány, a leendő prostituált két jelenete a leendő gigolóval igazán kedves és jellemző. Nagyon jó az utcalány sértődése, mikor a festő visszautasítja a gigolo generózus gesztusát, mellyel a nőt barátilag felajánlja, az öreg csataló tűnődése, hogy: akárhogy töröm a fejemet, nem tudok visszaemlékezni, ki volt nálam az első.