Kívülről nézve alighanem úgy tűnünk fel, mint egy kiskorúak társasasága. Gondos apánk, a rendőrség ügyel arra, hogy erkölcseink jók maradjanak, hogy ne kerüljünk rontó hatások alá, amelyek gyönge ítéletünket és kiforratlan erkölcsi érzésünket megfertőzhetnék. Elkísér minket még a színházba is és ha azt tapasztalja, hogy az ott előadott darab nem jól nevelt gyerekeknek való, akkor feltámad benne az apai felelősségérzés. Az egyik esetben csak csóválja a fejét s mérlegeli, nem kellene-e közbelépni, hogy megóvja a kedves kicsikéket, éppen az ellenőrző konferenciák idejetáján az ártalmas izgalmaktól. A másik esetben már nem ilyen elnéző.

Kérlelhetetlenül közbecsap akkor is, ha csak zárt körben, tehát válogatottan kevésbé kiskorúaknak szól az előadás és betiltja a darabot. Mi pedig, engedelmes jó gyermekek, nem is tiltakozunk komolyan, csak irígykedve nézünk más országok közönségére, amely már az egyetemre jár talán, mert neki szabad, ami nekünk tilos. S ha a német órán Wieland híres komikus eposzáról hallunk, arra gondolunk, hogy a német költő bizonyosan tévedett, Abdera nem Németországban, hanem valahol másutt van. Aztán belenyugszunk, hogy tovább is dajkamesékkel mulattassanak minket.

Bruckner Halálos ifjúság című darabjának a Belvárosi Színházban rendezett zártkörű előadását a rendőrség betiltotta.

*

Boross Elemér nem dajkameséket mond. Egyszer a börtönt tárta elénk, máskor a modern kor izom-kultuszát állította szembe a szellem kultuszával. Most legújabb darabjában, a Forgószél-ben a háborút vonja felelősségre azért a nyomorúságért, amit a mai emberekre, főkép a fiatalságra hozott. Fiatalos temperamentummal dolgozik, nagyon a szívén fekszik, amit mondani akar, nagyon is bele akar minket vonni mondanivalói körébe s nem veszi észre, hogy nagy buzgalmában túlkiabálja magát.

A Forgószél egy rövid prológusszerű jelenet után kitűnően indul. Egykori osztálytársak tizenötéves érettségi találkozóra gyülekeznek a kis nyári vendéglőben. Van köztük, aki beérkezett, de a többi félrecsúszott, az egykori úri fiúkból bártáncos, újságrikkancs, mozi-jegyszedő lett, van olyan is, aki a háborúban hagyta a szemevilágát. Összejönnek, többé-kevésbé örülnek egymásnak, több-kevesebb akasztófahumorral beszélnek magukról, észre nem veszik, hogy a pincér, aki a sört hozza, szintén osztálytárs, az egykori prematurus. Nem is igazi pincér, csak olyan alkalmi, könyörületből fogadta fel a rosszlábú öreg főpincér. Ő benne nincs akasztófahumor, ő főhadnagy volt a háborúban, ő nem törődött bele a sorsába, felveti a "miért" kérdést és elkeseredetten belelő magába.

Jó jelenet, a szerepek jól vannak elosztva, az alakok jól beszélnek, azt mondják, amit mondani kell. Csak utólag kezdünk aggódni, nem olyan vadász-e ez az író, aki előre kilövöldözi összes patrónjait s aztán nem marad neki a tulajdonképpeni vadászatra.

Sajnos, olyan vadász. Ebben az egy jelenetben elmondja mindazt, ami mondanivalójának lényege s ezután már nem tud tovább haladni, csak forgatja a dolgokat jobbra-balra. A háborúokozta lecsúszásról és nyomorról van szó, tehát jelenetről jelenetre lejebb csúsztatja hősét, a prematurus pincért a nyomor mélységeibe. Nem fejleszti a témát, hanem egymásra rakja egyes részeit, de úgy, hogy amint a jelenetek rikitóbbá lesznek, egyúttal üresebbek is lesznek. Attól, hogy az ember egyre hangosabban beszél, nem lesz igazabb az igazsága, sőt egyre kevésbé hiszünk neki, mennél hangsúlyozottabban mondja ki. Ez az írói ökonómia meg nem szeghető törvénye. S ebben a vergődésben lecsökken az írói színvonal is.

Rátartós irónak, amilyen Boross Elemér, nem szabad olyan olcsón larmoyans motivumokhoz nyúlni, mint a főszereplő varrólány húga, aki nem birja már a nyomort s enged a bártáncos kísértésének, beáll táncosnőnek és csaknem meztelenül pezsgőzik a vendégekkel. Nincs az a színpadi ügyesség, amely az ilyen ősidők óta koptatott klisét drámailag élővé tudná tenni. Itt pedig még tetézve is látjuk, mikor a tehetetlen jó anya a hóesésben kihivatja a lányát a bárból s a jelenetnek tanuja a hókaparóvá csúszott bátyja.

A túlzás határtalanságának példája a főhadnagyból lett inas túlfeszített jelenete a gazdájával, aki a háborúban tisztiszolgája volt. Minden jószándék mellett az író is lecsúszott itt a colportageba. Még egyszer megpróbál fellendülni belőle az állásavesztett öreg pincér jelenetében. Ebben nagyon nehéz színpadi feladatot old meg: tragikomédiát csinál és sikerrel. Nagyon erős, költőhöz méltó jelenet ez, az ember váltig sajnálja, hogy elvész az előtte és utána levő dolgok lármás ürességében.

Boross Elemér már eddig is megbizonyított tehetségét és bátorságát érdeklődéssel és várakozással nézzük. Örülni fogunk, ha egyszer eljut az írói ökonomiáig, a szívén fekvő mondanivalók szerves végiggondolásáig és az alakítás művészetéig. Most még alája került témájának. Fölébe kell kerülnie.

A Kamaraszínháztól a bátorság ténye, hogy ezt a darabot előadta. S jól kidolgozott egyenletes előadásban adta elő. Vértes Lajos érett férfiassággal, átélve játssza a főszerepet, Szigeti az öreg pincér tragikomédiáját csinálja meg sok bensőséggel, bár néha túlzott színészséggel is. A nők közül Both Klári ízléssel játssza a darab legkevesebb ízléssel megalkotott szerepét, Peéry Piri az anya halvány alakjából csinál jó karakter-képet. Mátrai a bártáncost alakítja élő figurává s a többi színészek ellen sem lehet lényeges kifogás. A rendező, Pünkösti Andor megmutatta, hogy rendezőnek is van olyan, mint írónak.

*

Valaki kitalál egy mesét. Valahogy érzi, hogy magában, úgy ahogy van, teljesen irreleváns és érdektelen. Kell valami hozzá, ami érdekességet vagy fontosságot ad neki kölcsön. A leginkább kézügybe eső mód erre: történelmi keretbe állítani a mesét. A legtöbb történelmi színdarab így keletkezett. Csak az egészen nagy költők történelmi darabjainak van olyan meséjük, amely magában, történelmi kosztüm nélkül is helyt tud állni.

A Tűz a Monostoron, Indig Ottó történelmi színműve erre iskolapélda. Képzeljük el a mesét nem történelmi, hanem modern milieuben. Hagyjuk ki belőle Kolozsvárnak megszállását a rác szerezsánok által, a hazafias szólamokat, a kuruc tábort, a Monostor felgyujtását, szóval azt, ami történelmi akar lenni. Könnyen kihagyhatjuk, mert hisz ez mind üres színpadi konvenció, igazi történelem nélkül, egyértelmű az Ócskay brigadérosból és más kuruckori színdarabokból ismerős öreg ruhákkal, amelyekkel szinte már per tu vagyunk. Marad az egészből ennyi: egy fiatal asszony nem szereti férjét, ellenben szeret egy másikat, egy Grál-lovagot, akinek, mikor férje nincs otthon, éjjeli találkát ad.

A férj rosszkor, a találka idejetáján toppan haza s megtudja az asszonytól a helyzetet. Ekkor kerül közéjük a harmadik férfi, aki hatalmi helyzetének kihasználásával igyekszik megnyerni az asszonyt. A férj ezt a férfit megöli, aztán dühében kétségbeesett dolgot követ el - az adott esetben rágyujtja az asszonyra a házat - és ezzel alkalmat ad az igazi szerelmesnek, hogy megmentse a szerelmes asszony életét. Micsoda lapos és értelemnélküli mese ez? - kérdené a jóhiszemű néző. Micsoda ügyetlen mese ez, hiszen nem ad alkalmat sem érdekes helyzetekre, sem érdekes lélektani dolgokra, - mondaná a kritikus.

A szerző pedig, mit tehetne mást, belerakja, mint a kevéssé lelkiismeretes vendéglős, a nem egészen kifogástalan húst, egy történelmi generálszaftba, - talán így élvezhető lesz. Nem lesz élvezhető. Vegyék már végre tudomásul a Nemzeti Színház és egyéb színházak szerzői, hogy ma már előbbre jutott Váradi Antal és Bartók Lajos óta a történelmi kultúránk: ha már történelmi darab, akkor nem kosztümöket és szavalatokat kérünk, hanem történelmet, sőt történeti szemléletet. Mindenek előtt pedig azt kérjük, hogy emberek emberi dolgai játszódjanak le szemünk előtt és fülünk hallatára, nem pedig panoptikumi bábúk mondvacsinált kombinációi.

Indig Ottónak aligha volt más célja ezzel a darabjával, mint egy nagy, széles érzelmi skála végigjátszására alkalmas szerepet adni egy színésznőnek. Ezért mozgósította a színpad egész nagy apparátusát, egy sereg színészt, a díszletek, kosztümök, rendezési fogások sokaságát. A Nemzeti Színházról van szó, tehát a színésznő természetesen Bajor Gizi. Ma már majdnem ott tartunk, hogy egymaga ő jelenti a Nemzeti Színházat. S a művésznőben ezúttal nem csalódik sem a szerző, sem a színház, sem a közönség. Egész tehetségével fekszik bele a szerepébe.

Komoly, sőt sok helyen komor alapszínű szerep ez, de ő be tudja futtatni valami asszonyi derű aranyával. Néha átfutó lágy mosolya átvilágit a sötétségen. A szerezsán tiszt kissé túlhevesen udvarol neki - ez a legjobb színpadi ötlet a darabban: tolmács útján udvarol - s az asszony félelmén, ellenkezésén is átüt az asszonyi kacérság. Akármilyen vad, ellenséges, félelmetes férfi, mégis csak férfi, aki szerelemben ég ő érte. Fél tőle és játszik is vele. Ez a játék elragadó, igazi asszony van benne. S akármilyen hamis dallamokat ad az író a művésznő szájába, az előadás módja valahogy széppé teszi őket. Mennyivel nagyobb művész a színésznő az írónál!

A többi színészekkel már sokkal rosszabbul bánt el a szerző. Kiss Ferenc kihoz a szerepéből annyit, amennyit lehet, de keveset lehet. Petheő Attila, Nagy Adorján csak kevéssel járnak jobban. Lehotay Árpád csak éppen kijöhet a színpadra, amit rábíz a szerző, az majdnem semmi. Még a legjobban Gál Gyula jár, ő csinálhat egy kereken kiformált alakot a tolmácsból. Bartos Gyula és Vaszary Piri is adhat egy kevés profilt a szerepének. Hettyey Aranka az egyedüli, aki némi történeti ízt keverhet szerepébe. A rendezés Csathó Kálmán gondos és megértő munkája, de miért diktál különösen az első felvonásban olyan indokolatlanul lassú tempót?

*

Hatvany Lili, a Vígszínház újdonságának szerzője máskép akarta meséjének irreleváns voltát kompenzálni. Kiindulva nyilván abból, hogy a népmese típusai bizonyos örökérvényű emberi attitudeöket rögzítenek meg, diszkrét mese-keretet próbált adni a drámai szerkezetbe foglalt történetnek: a mostoha, a boszorkány, a tündér, a varázsló és az üldözött szűz attitudejeibe állította alakjait. Mivel azonban mondanivalóinak modern mondainsége nem birta volna ki a népmese-tónust, a keret úgyszólván csak a színpad jelzéseire szorul, a néző, ha nem olvasta a színlapot, alig veszi észre, vagy ha észreveszi, sürgősen megfeledkezik róla, a történet mégis csak magáért kell hogy megálljon.

Erre pedig kevés a teherbírása. A fiatal lány a jó tündér-nagynéni tanácsára a féltékenység révén akarja visszahódítani a fiút, akit a minden férfit elhódító gonosz mostoha elhódított tőle. E célra elfogadja a varázsló segítségét s közben természetesen beleszeret a varázslóba, a varázsló pedig ő bele. A hűtlen fiú s a mostoha hoppon maradnak, a szerelmesek boldogan élnek, ha még meg nem haltak.

Ez az anyag nagyon is vékonynak bizonyulna, ha benne kellene látni vagy belőle kifejteni a darab tartalmát. A szerző azonban nem titkolja, hogy nem ezért írta a darabot, ezt csak fonálnak használja, amelyre felfűzi tulajdonképpeni mondanivalóját, azt a szerelmi filozófiát, amellyel egy estére mulattatni akarja a közönséget.

Már írásaiból is tudjuk, hogy Hatvany Lilinek legerősebb qualitása a csípős malicia, a mosolygóan rosszmájú emberszólás. Most is ezt hinti szét a darab permetezőjéből férfiakra, nőkre egyaránt. Az alakok mindegyike aperçuekben beszél, a téma a férfi és nő viszonya, amelyben a nőnek sohasem szabad kimondani a teljes odaadás varázsigéjét: "szeretlek, tied vagyok örökre"; mert a férfi csak addig tud hű maradni, míg a nő szerelméről fenmarad bizonyos százalék kétség.

Más szóval Hatvany Lili szerint a férfiszerelemnek integráns része egy bizonyos féltékenységi coefficiens. Hogy ez igaz-e, az természetesen mellékes, a fődolog, hogy ezen az alapon egész tömegét lehet a meseszálra felfűzni az elmés mondások gyöngyszemeinek, amelyek közt akad kitűnően utánzott japángyöngy, akad egynél sokkal több üveggyöngy, Ceylon hullámaiból kiemelt, a kagyló szenvedéséből termett igazgyöngy annál kevesebb.

A fő azonban, hogy a nézőtér hol mosollyal, hol harsány nevetéssel reagáljon erre a misztifikáló játékra. Hogy valóban reagál is, annak megvan az oka: a nők, kikből a nézőtér többsége áll, megérzik az írónő maliciájának női voltát, felismerik benne önmagukat, ahogy férfiakról és nőkről, szerelmi dolgokról gondolkoznak. Közben nem veszik észre azt a kajánságot, amivel a szerző őket magukat leplezi le. Ez az asszonyi észjárás a darab megszületésének és színpadra jutásának egyedüli mentsége.

Mindebből magától értetődik, hogy az összes alakok igazában nem is alakok, hanem megannyi ötlet megszemélyesítői. Legjobb ezek közül a "boszorkány" ötlete, aki mindig ott csetlik-botlik, ahol nem kellene, mindig kellemetleneket mond és mindig mulatságos. Gombaszögi Ella kitűnő karrikaturában viszi színpadra; a maszkja maga külön egy jó színpadi vicc, minden szava, mozdulata egészséges komikum.

Góthnénak nehezebb elleplezni szerepének egysíkú voltát, amit okossággal, a színpadi beszéd ökonomiájával és fölényes rutinnal el lehet érni, azt eléri. Dayka Margit szerepében van a legkevesebb ötlet, nehéz elképzelni, hogy ezt a szerepet bárki is jól el tudja játszani. Makay Margit sem jár sokkal jobban. Rajnai ezúttal nem találta meg humorát s Gyergyai mintha üresebb lenne a kelleténél. Viszont kis szerepében nagyon jó Mészáros Giza. Góth is játszik egy jelentéktelen szerepet s mint rendező kitűnő munkát végzett, csak a második felvonás bűvész-jelenetében, mikor a szereplők a nézőtér első sorában ülnek, van valami hiba. A közönség köréből panaszokat hallottunk, hogy nem hallották jól a szereplők beszédét.