A művészetpolitika
Farkas Zoltán a képzőművészeti politika kérdéseivel foglalkozik. Rámutat arra, hogy az állam képzőművészeti politikája általában túlságosan konzervatív jellegű szokott lenni. Erre vonatkozóan ismerteti az eddigi magyar tapasztalatokat is. Örömmel üdvözli Hóman Bálint kultuszminiszter ismertes művészetpolitikai nyilatkozatát, mely, úgy látszik, gyökeres irányváltozást jelent különösen a műcsarnoki kérdésben. Ennek részletes ismertetése után azt az álláspontját fejtegeti, hogy a kérdés véglegesen csak úgy oldható meg, ha az állam kisajátítja a Műcsarnokot és egy olyan művészszervezet kezébe adja, ahol nem a tagok száma a döntő, hanem néhány kiváló művész kezében van a vezetés.
Gerevich Tibor:
A tézis az volt, - amint Farkas Zoltán egész világosan beállította -, hogy mi volna az állam teendője a képzőművészet érdekében, mi az, amit Hóman kultuszminisztertől várhatunk, mit jelentene a Műcsarnok a képzőművészetnek. Én azonban keveslem ezt a tézist, mert vannak még más igen fontos problémák, amelyek szintén a miniszter úr támogatására szorulnának. Farkas mindenesetre egy fontos kérdésről szólott, de nem ez az egyetlen kérdés, más dolgokat is hasznos volna rendezni.
A Műcsarnok kérdésében teljesen egyetértünk Farkassal, itt a miniszternek be kell avatkoznia, mégpedig hatalmi eszközzel, ami valóban a tehetségek érvényesülésére vezetne. Az állam beavatkozását nem abban látom, hogy rátegye a kezét a művészetekre és egy állami művészi irányt létesítsen, mint ahogyan ez Olasz- és Oroszországban van, nem is azt várom, hogy ma a költségvetésben nagyobb összeget állítsanak be a képzőművészet érdekében, de tegyék lehetővé, hogy a Műcsarnok, mint szabad tér nyittassék meg, hogy ott az elsőrendű művészetnek, tekintet nélkül a művészi irányra, tekintet nélkül a "progresszív, retográd, haladó és maradi" kifejezésekre, - alkalmuk legyen a szakértő birálók és a közönség elé állani.
E jelzők különben is a modern esztétika szótárából ki vannak már küszöbölve. Igaz, vannak művészek, akik arra törekszenek, hogy koruk nyelvén beszéljenek, csakhogy ezt a kort nem a ma és a holnap alkotja, ebben a korban vannak a harminc- és vannak a hatvanévesek is, s mindegyiknek megvan a maga szempontja, hivatása, érdeme, mert hiszen nem indultak egyszerre.
Csak jó és rossz művészetről beszélhetünk. Farkas azt mondja, hogy egy művészekből álló bizottság, egy szerv legyen hívatva annak megállapítására, hogy kik kerüljenek a Műcsarnokban a nyilvánosság elé. Igaza van. Ne a quantum, hanem a qualitás domináljon. A mai architektúra képellenes, ezért is helytelen a képeknek kvantitatív halmozása. A sok kiállítás is helytelen, árt a közönségnek, a mecenásnak és árt az alkotó művésznek is. A legtermékenyebb művésztől sem lehet várni, hogy minden héten hozzon egy komoly dolgot. Olaszországban négyévenként van egy nagy nemzeti kiállítás, ahol a nagy művészek állítják ki olyan munkáikat, amelyen esetleg négy évig is dolgoztak.
Nálunk is évenként elég lenne egy nagy nemzeti reprezentatív kiállítást rendezni a Műcsarnokban. Itt azután az igazi művészettel kerülne szembe a hozzáértő. A kiállításokat elsősorban nem a vásár szempontjából kell rendezni, aki venni akar, szívesebben keresi fel a művészt műtermében. Rendezésre vár a külföldi kiállítások ügye is. A legutóbbi velencei kiállítás kis magyar pavillonjában százharminckét művész vett részt, holott helyesebb lett volna nyolc, tíz művésztől összesen száz művet bemutatni. Az olasz körök véleménye is ez volt. Rendeznünk kell továbbá a Képzőművészeti Főiskola kérdését is, ahol együtt van a rajztanár-képzés, a művészképzés és a mesterképzés.
Ezeket el kell különíteni egymástól. Gyökeres rendezésre szorul a zsürizés kérdése is, úgy a festészetben, mint a szobrászatban, de különösen a szobrászatban. A zsűri legyen szakértő, nehogy azok a tehetségek, akik szívesen pályáznának, kénytelenek legyenek meghátrálni, mert tudják, hogy úgy is hiába dolgoznának. Fontos, hogy mikor egy pályázatot közzétesznek, tegyék közzé a zsűri összeállítását is, nehogy a pályázat odaítélésekor fog- és más szakorvosok döntsenek. Tanácsos lenne a zsűrik jegyzőkönyvét is nyilvánosságra hozni, akkor nem lenne protekció s a művésznek is lehetne betekintése. Fontos volna továbbá az állam művészeti megrendeléseinek, építkezéseinek, általában a művészi vonatkozású közmunkák szakszerű elbírálása.
Ezek volnának korunk megoldásra szoruló képzőművészeti kérdései és ezek megoldását méltán és bizakodóan várhatjuk Hómann kultuszminiszter úrtól. Tudom, hogy a képzőművészeti válság nem gazdasági - az is; nem társadalmi - az is; hanem elsősorban lelki és esztétikai válság, s remélem, hogy erre is gyógyító hatással lesz a miniszter szózata.
.jpg "Hazatérő kivándorlók")
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!