Külvárosi éj

1932 | Október

József Attila versei

Jó költőnél, aminek én József Attilát is tartom, esetről-esetre fölötlik bennem a kérdés, mi is a költészet, az a varázs, ami a jó versből felém áramlik; vagy áramlani küzködik, mi ennek a mesterségnek a titka. Vannak versek, melyek rongyosan, lomposan jelennek meg, dadogni is alig tudják azt az emelkedett nyelvet, mely állítólag a költészetet jellemzi, de dadogásukkal is megejtenek, tökéletesen kifejezik azt a más nyelven kifejezhetetlen valamit, aminek kifejezése a költészet egyetlen létjoga.

Vannak viszont versek, melyek hangjukban és mozgásukban ragyogva hordozzák a költői érintkezési beszéd és etikett minden szabályát és mégis hidegen hagynak, tán ép tökéletességük miatt. Mások megint ép elegánciájukkal és nemes tartózkodásukkal hatnak. Hányszor kétféle embernek kell a költőnek lennie, hogy megállja a helyét, amiről e kötetnek egyik legsikerültebb verse is beszél, ebben a különös világban, mely a benszülötteknek is lépten-nyomon új és új meglepetéseket tartogat.

József Attila bizonyos előre eltervelt fölkészültséggel és elhatározással lép a költészet világába, mint aki nagyon is tisztában van annak törvényeivel; ez az első, ami verseiben megzavar. Hogy tökéletes külsőre, makulátlan dallamosságra törekszik, ezt csak helyeselhetjük. Hogy egy lépést sem tesz anélkül, hogy valami szép költői képet ne csillogtasson, ez is csak javára válhat.

Hasonlóan az a törekvése is, hogy minden versének igyekszik valami szociális, ha nem forradalmi nyilalást adni. Finom megfigyelőképességét is csak dícsérettel említhetjük s mégis a kész vers olvastán azt kell megállapítanunk, hogy ez a sok jó törekvés nem váltja ki a tökéletes vers benyomását. A különböző értékek, ha nem is ütik, de feszélyezik egymást, elvonják egymástól a figyelmet s legfőképen elvonják a figyelmet a lényegről, arról a bizonyos költői magról, mely az ügyefogyott sorokat is tökéletes hatású verssé teszi. József Attila legtöbb versén azzal az érzéssel tünődik el az olvasó, hogy - kitünő tehetséggel lévén ismerkedése - a következő költemény bizonnyal nagyszerű lesz.

Darabokban élveztem József Attila verseit. Elolvastam három-négy szakaszt, eddig elsőrendű, miért nem fejezted be itt? A következő szakaszok nem kezdenek ugyan új verset, de már nem tartoznak szervesen az első szakaszokhoz. Túlsokat markolsz, keveset fogsz.

A költői tehetség megkíván bizonyos fokú más természetű tehetséget, a költői eszközök kezelésének tehetségét is, így elsősorban, feltétlenül nyelvészeti tehetséget. Megkívánhatja a lélekbúvár, a festő, a muzsikus, a szociológus és kitudja még milyen, szintén képzeletet és lelkesültséget feltételező szakmák iránt való tehetséget, de jaj a költőnek, aki sokféle hajlamai közt nem tud rendet tartani. József Attila verseiben a költői inspiráció állandó küzdelmet vív legalább még három-négyféle inspirációval. Ha végül a költészet diadalmaskodik is, meglátszik rajta a küzdelem nyoma. De küzdelem folyik még a költői inspiráció egyes belső válfajai közt is.

József Attila költői alaptermészete a csendes, kicsit eltünődő szemlélődés, bizonyos fajta parnasszista festői hajlam, a meghitt részletek megelevenítése, melyeket válogató gondossággal ábrázol finom ecsetvonásokra emlékeztető soraival. Valami objektív líra, amelyben a tárgyak és jelenségek árulják el csak a költő szívedobogását s ahol a költő, ha első személyben szól is, maga is beáll a dolgok világába. De első személyben alig beszél. Ebben a füzetben alig van három-négy részlet, ahol közvetlen, szubjektív lírai megnyilatkozást kapunk és ezek a legkevésbé sikerültek. (A cipő, Bánat, Háló.)

Az ő világa tehát a külső, nyugtalan világ, fegyelmezett, nyugodt belső világból nézve. A legszerencsésebb költői alkatok egyike ez, mely kitűnően érvényesülne az ő izmos, friss, az ősi virágénekek magyarságát idéző nyelvezetében, de ő nem éri be ezzel. Három-négy hibátlan szakasz után, ráeszmél, hogy ő tulajdonképpen forradalmár is, sőt - és itt jön a nehezebbje - tudományosan képzett marxista is. Nem szeretném, ha félreértenének. Semmi kifogásom forradalmisága ellen, a baj csak az, hogy ez ép egy nyugodt szemléletű, minden izgalomtól és lázítástól mérföldre eső vers írása közben jut eszébe.

A két merőben különböző érzelmi állapot nem fér össze. Képzeljék el, hogy Petőfi a "Reszket a bokor..." hangulatába és egyik szakaszába akarta volna elhelyezni azt, a maga helyén különben kitűnően megálló gondolatát, hogy a királyokat sürgősen fel kell akasztani. Ilyen keveredés rontja le József Attila olyan szép verseinek hatását, mint a Határ, a Holt vidék, vagy a tréfás Medvetánc. Az igazi forradalmi vershez indulat, merészség, bizonyos fokú korláttalanság szükséges és nemcsak az érzelmekben, de a verssorokban is.

József Attilában nyoma sincs a hevületnek. Hogy úgy mondjam, gyáva rossz verset írni, vagy csak megkezdeni is. Neki minden lépés után vissza kell fordulnia, megnézni, hogy jó úton jár-e. Csak akkor mer továbblépni, ha legalább egy jó költői kép, szerencsés fordulat vagy találó leírás mosolyog biztatóan reá.

Persze lehet objektiven is forradalmár a költő, sőt a mai kor forradalmárai egyenesen ilyesfélét kívánnak a költőtől. De akkor az egész szemléletet erre kell irányitani. József Attilának ebben a gyüjteményében van egy sikerült és egy igen sok részletében szerencsés forradalmi, sőt mondhatnám marxista verse (a Mondd, mit érlel... és a Munkások című).

Ezek szemlélete azonos a leíró verseivel, csak ezekben a tájat egy-egy társadalmi helyzetkép helyettesíti, mely egyúttal állandóan valóságos helyzetképekhez, tárgyakhoz és környezethez kapcsolódik. Ezeket sem indulat szülte, ahhoz nagyon is nyugodtak, objektívek és gondozottak, hanem egy, a költőben régóta élő tudat; láthatóan előre elhatározott, szinte mesterségileg elvállalt alkotások és mégis sikerültek. Megfelelnek a költő alaptermészetének. Kár, hogy ez a költői természet még ritkán jut zavartalanul kifejezésre.

Mindezekből az következik, hogy József Attila még "nem tisztult le", ahogy most mondják. Költészetében még nem váltak szét az egymástól elütő darabok, még egyetlen nagy körben kavarognak, mint az ős kaosz; de az egyes elemek már csomósodnak s az alkotónak tán csak egy szavába kerülne, hogy mindegyik a maga helyére vonuljon. Érdekes, friss világ tárul akkor elénk, az új magyar költészet egyik legüdébb, leggondozottabb területe.

Illyés Gyula