Hollywood, szeptember végén.

Gazdag emberek, beérkezett színészek nemigen laknak Hollywoodban. Ők elköltözködnek Beverly- Hillsbe, tíz kilométerre Holllywoodtól, ahol a szegény ember, vagy a középosztálybeli nem lakhat. Itt élnek ötvenszobás, uszodás palotákban a sztárok, akiknek nevét Japántól Ausztráliáig mindenki ismeri. És minthogy heti három – négyezer dollár fizetést mégis csak nehéz elkölteni, a legtöbb színésznek beverlyhillsi házán kívül van, onnan nyolc kilométerre Santa – Monicában, a tengerparton egy drága villája, ahová gyakran csak vasárnap mennek le, a Csendes – óceánba fürödni. Sok színész és színésznő elfelejti, hogy karrierjét a véletlennek, vagy egy hatalmas pártfogónak köszönheti. Félistenként fogadják a köznép üdvözlését és írja alá az autogramokat a mozik és előkelő éttermek bejáratánál.

Tom Mix rendszerint egy hatalmas fehét és aranyszínű autóban megy sétálni és nevetséges, hímzett cowboy – öltönyt visel. Filmjeiben sohasem iszik vagy dohányzik, mert nem akar az amerikai ifjuságnak rossz példával szolgálni, de amikor az olimpiai játékok végén meg voltunk hozzá híva, olyan részeg volt, hogy lefordult a székéről. Marlene Dietrich és Joseph von Sternberg nem tesznek egy lépést sem kétméteres boxbajnok testőreik nélkül. Marion Davies, Hearstnek, az amerikai ujságkirálynak barátnője, egy hatalmas palota egyedüli lakója és ritkaság őt egy héten kétszer ugyanabban az automobilban látni.

Cecil B. de Mille körül mindig van legalább egy tucat fiatalember, akiknek főfoglalkozásuk minden percben kórusban yest mondani. Buster Keaton, mióta felesége elhagyta, még többet iszik és admirálisi egyenruhában egy jachtnak átalakított hatalmas autobuszban járja a hollywoodi utcákat.

Nincs szomorubb látvány, mint azok az emberek, aki kezükben tartják Amerika egyik legfontosabb iparát és az egész világ ízlését befolyásolják. Szatócsok, kesztyűkereskedők, szőrmeárusok építették föl Hollywoodot és az ő számukra egy film még ma is éppen olyan egy portéka, mint kesztyűk, szőrmekabátok vagy vágómarhák. Tehetség, ízlés és nívó legtöbbnyire csak hendicep annak, aki itt érvényesülni akar. Az igazán jó rendezők nagynehezen egy filmet csinálnak kétévente. A rosszak havonta egyet leforgatnak.

A világ talán legnagyobb filmorganizéciójának feje őszintén megmondta nekem, hogy az ő számukra az amerikai szakácsnők, farmerek és irodagyerekek ízlése mérvadó. Ennek a következménye, hogy a filmatelier- kből a jó írók lassanként teljesen kiszorulnak s helyüket írónők foglalják el, akik jobban értik, hogyan kell szentimentális, olcsó szcenáriumokat írni. Javulásra kilátás nincs, mert jó filmre Hollywoodban nem lehet pénzt találni. És ha valaki Newyorkban, Chicagóban vagy Los Angelesben akar mégis jó filmet látni, akkor elmegy megnézni a német vagy francia beszélőfilmeket…