Körülbelül 130 év előtt egy igen komoly és nagytekintélyű úr élt Angolország Bristol nevű városában. Az emberek csak úgy tódultak az üzletébe, mert amellett hogy kitünően értett mindenféle nyavalyák gyógyításához, volt még neki egy olyan patikaféléje, ahol mingyárt ki is mérte azokat a varázslatos gyógyszereket, amelyeket erre vagy arra a betegségre kotyvasztott össze.

Es amikor olyan jól ment ez a kétféle mestersége, hogy már egymaga nem is győzte, kisegítőül maga mellé vett a „gyógyszertárába” egy 16 éves fiatal gyereket, aki éppen akkor került ki az iskolapadok közül. És ez a gyerkőc is beállt a pult mögé, szorgalmasan keverte, kotyvasztotta a különböző füvekből kipréselt nedveket, ahogy azt az ő tudós mestere neki előírta.

Eddig rendben is lett volna a dolog! A baj ott kezdődött, hogy a mester ezzel a fiatalemberrel sehogysem tudott boldogulni. Pedig semmi rosszat nem lehetett ráfogni: reggel a legelső volt, amikor a boltot ki kellett nyitni és nem feküdt volna le, amíg az üzletben mindent rendbe nem hozott volna, ki nem söpörte és föl nem takarította azt. Nem ivott, nem kártyázott, nem dorbézolta át az éjszakákat. De volt egy kiálhatatlan, megmagyarázhatatlan, elviselhetetlen hibája: mindig nevetett, egyre csak nevetett!

Tudós gazdája egy ideig csak tűrte folytonos nevetését. Próbált komolyan, villámló szemekkel ránézni, de nem sikerült, a fiú folyton vigyorgott. Aztán elment a gyerek szüleihez és kérte őket, hogy vegyék elő a fiút és magyarázzák meg neki, hogy egy olyan komoly foglalkozás keretében, amilyent ő csinál, nem illik nevetni.

De semmi sem használt. A szülök hiába próbáltak, előbb jó szóval, majd fenyegető kijelentésekkel rá hatni, megváltoztatni nem tudták: a fiú egyre csak nevetett! És mert egyébként igen szorgalmas és használható volt és elküldeni nem szerette volna, tudós mestere végre elhatározta, hogy majd ő maga kérdi meg tőle. mért viselkedik olyan bolondul, mért nevet folyton?

Egy szép napon behívatta magához és felvéve a legkomolyabb ünnepi arcot, így szólt hozzá:
- Mondja, fiam, min nevet maga folytonosan? A fiú most sem tudta nevetését visszatartani - egy jó nagyot kacagott. És anélkül, hogy a kérdésre válaszolt, vagy magyarázgatott volna, folytonos hahotázás közben megkérte tudós mesterét, hogy egy pillanatra jöjjön vele az ő kis lakószobájába, amely a folyosó túlsó végén volt.

A tudós mester erre a felszólításra csak még nagyobb csodálkozásba, hogy ne mondjuk rémületbe esett. Formálisan meg ijedt ettől a 16 éves gyerkőctől. - Hát mit akarhat ez velem ott a szobájában?
É alig akart a felszólításnak eleget tenni. De hiába, a tekintélyét csak nem akarta kockáztatni ez előtt a gyerekember előtt és belsőleg remegve, de kifelé komoly arccal lépett ki a boltból és ment kimért tekintélyű léptekben a fiú után, egyenesen be annak a kis szobácskájába.

Ahogy a szobába érkeztek, a fiú intett mesterének, hogy üljön csak le nyugodtan egy székre, amit ő nagy komolyan meg is tett. Most a fickó odalépett egy asztalkához, ami televolt mindenféle lombikokkal, fura hajlású üvegcsövekkel és a sok közül elővett egy kis flaskót. Kivette ennek a dugóját és az üveget, amelyben egy csepp folyadék sem volt, csak levegő, odatartotta rettenetes nagy komolysággal ülő mesterének az orra alá.

És erre mintha a mestert megbabonázlak volna: úgy érezte, hogy ezer, meg százezer kis huncut erdei manócska táncol körülötte, a fejükön csörgősipka van. megcsiklandozzák itt is, ott is és neki, akár akarja, akár nem, nevetni, nevetni és nevetni kell.

És a tudós mester, akármennyire szégyelte is magát, elkezdett kacagni és vele együtt kacagott, hahotázott a 16 éves boltosgyerek egészen addig, amíg ez karon nem fogta a mesterét és ki nem vezette az ő csodálatos kamrácskájából.

  Irta Müller Vilmos kir. tanácsos                (folyt. köv.)