Alig múlik el nap, hogy a kritikus ne kapjon a postán, vagy személyesen verseskönyvet. Ismert és ismeretlen költők sorra tisztelegnek a közönség előtt könyveikkel. Dilettánsok mellett igazi poéták, - ma igazán nem mondhatná Tompa, hogy "száraz ágon, hallgató ajakkal"... Honnan ez a versinfláció ma, amikor a kiadók alig mernek és akarnak könyvet kiadni? Nem titok, elmondhatjuk, hogy ez a sok könyv mind a költők saját költségén jelenik meg.

Kiadó még sokkal jobb időkben is ritkán vállalkozott versek kiadására, manapság már a költők álmodni se tudnak olyan kiadóról, aki szóbaállna velük, ha verseskönyvről van szó. Vállalják tehát a nyomdai költség terhét maguk. Hovatovább ők lesznek a nyomdaipar fő támogatói. Olyan sok pénzük van a költőknek? Dehogy, olyan szegények, hogy már nem is lehetnének szegényebbek. Honnan van hát pénzük nyomdaköltségre? A jó isten, az talán tudja. Tény az, hogy erre jut nekik. Nyilván élelemnél, ruhánál, lakásnál is fontosabb nekik, hogy a könyvük megjelenjen. Az életük célja, feladata, értelme. Olyan szép dolog ez, hogy sírva lehetne rajta fakadni.

A dologban az a humor, hogy ez a divat most már a színházakra is kezd átragadni. Nem is első ízben halljuk, hogy a szerző fizetett a színháznak, vagy legalább garantált egy bizonyos minimális bevételt. A drámaíró, aki fizet a színháznak, a színház, amely pénzt kér a szerzőtől az előadásért, - van-e ennél groteszkebb dolga ennek a mai kornak?