A valóban nagyon szép Mai Dekameron bevezető cikkében többek között arról ír Móricz Zsigmond, hogy a magyar író, még a kisebb tehetségű is, áhítattal és méltósággal fogja a tollát és nemes akarattal közli a mondanivalóját. Inkább vergődik milliónyi baj és gátlás között, de nem alkuszik meg az írással. Író akar maradni. Ebben Móricz Zsigmondnak igaza is van s ez az ambíció becsületére is válik a magyar irodalomnak. Csak felvetem a kérdést: bizonyos-e az, hogy az író, aki ilyen áldozatot hoz író voltának, nem hozza ezt az áldozatot feleslegesen?

Van-e valakinek vagy valaminek szüksége erre az áldozatra? És éppen ma? Nem tennék-e azok a "kisebb tehetségű" írók okosabban, ha kevésbé volnának rátartósak és engednének kissé az "áhítatból és méltóságból"? Ha például megtanulnának kalandregényt, detektívregényt és más, a közönség alsóbb ízlésű rétegeinek való olvasmányt írni? Ha az amerikai kiadónak nem kellene eredmény nélkül hazamenni tőlünk, mikor szenzációs könyveket kereső útján hozzánk vetődött? Ha egyszer tagadhatatlan, hogy a közönség egy nagy részében megvan az ilyen könyvekre való igény, mért kell a kiadóknak kizárólag külföldi írók műveivel kielégíteni ezt az igényt? Az írás azonkívül, hogy művészet, mesterség is.

Azok a kisebb tehetségű írók, akik a maguk ereje fogyatéka miatt nem tudnak boldogulni a művészettel, mért nem próbálkozhatnának a mesterséggel? A kaland-, detektív- és más ilyenféle regénynek különösen Angolországban és Amerikában kialakult és könnyen megtanulható technikája van, ott a kisebb tehetségű írók tömege megél belőle, - mért ne lehetne ez így nálunk is? Egy kis meseinvenció, egy kis kombináló képesség kell hozzá a technikán kívül. Nagy szégyen volna a magyar irodalomra, ha feltünne benne egy olyan szerencsésen megtalált alak, mint a Sherlock Holmes volt? Színdarab-íróink már jó rég tudják és gyakorolják a közönség szórakoztatásának ezt a reális és hasznos módját, mért szégyenlősebbek a regény- és novellaírók?