A levelezésből személyes ismeretség, majd hamar barátság lett, hajnalba nyúló beszélgetések borospohár mellett s közben hírek arról, hogy a fiatalok folyóiratot szándékoznak kiadni, a vezér Ignotus, szerkesztők Osvát és Fenyő, a címe "Nyugat". Nem túlságosan provokáló cím? Legyen is provokáló. Provokálni kell, hogy meghallgassanak - mondja Ady. - Te rád is számítanak. Beállsz? A fiatalember zavarban van, szeretne lelkesen belecsapni a kinyujtott tenyérbe és habozva mondja: majd meglátom, látni akarom, hogy milyen lesz.

Megjelenik a Nyugat. Ignotus írja a vezető cikkét, azok írnak benne, akiket már a Figyelőből ismer, néhány új név is van köztük, az egész még kiforratlan, de van különös hangja, elütő mindattól, ami eddig a magyar irodalomban hallatszott, - egy új nemzedék hangja ez, amely nem akarja leltárilag folytatni, ami eddig volt, tudatosan más akar lenni, mint az eddigi generációk, más voltát kissé tetszelegve hangsúlyozza, de vannak ideáljai, van bátorsága és hite önmagában.

Jön Kaffka Margit, mint barátságos közvetítő, az ígéretre jön Osvát Ernő, majd egy levél Ignotustól s a megnevezett fiatalember megírja első cikkét a Nyugat számára, pár hét mulva már személy szerint is összebarátkozik a Nyugat körüli fiúkkal, ügyüket a maga ügyének érzi, napról-napra belemelegszik a dologba s most már érzi, hogy levegőhöz jutott, van már szólásszabadsága, vannak, akik figyelnek a szavára, lehet dolgozni, érdemes dolgozni. A csiga kibujt házából, szabad levegőre jutott, kiszabadult a kényelmes rezignációból, célokat látott maga előtt, hitet kapott önmagában és a hivatásában, örömet a maga és mások munkájában, s ha eddig magányában szigeten érezte magát, most már kontinensen volt, együttérző társak körében.

Megértette, hogy hűnek lenni jó s hűségeért hűséget kapott. S ez a kölcsönös hűség ma sem változott, most már nem is fog változni. 25 év alatt a Nyugat változott, nevek naggyá lettek, nevek feltüntek, eltüntek, a szerkesztők nevei közé, Ignotus és Osvát mellé, odakerült Ady Endre, Babits Mihály, később, már a háború után, Gellért Oszkár neve, Osvát halála után az ő neve helyébe Móricz Zsigmondé jutott az élre, de a Nyugat szelleme nem változott. Indulásakor, hogy egy nagynevű magyar államférfi szavát perszifláljam, a szabadság szigete akart lenni a magyar irodalomban, az volt minden változásai között az életnek s az maradt ma is, olyan korban, amely nem tiszteli többé a szabadságot.

Most, hogy ennek betelt már 25 éve, vissza kell gondolni azokra, akik elhullottak mellőlünk, elsősorban Kaffka Margitra, Adyra, Osvátra, hálás örömmel a kezdet idejére s azokra, akiktől a kezdés kiindult. Akik itt ülünk, mindenféle gondolkodásmódú, életfelfogású, a praktikus életben különböző helyeket elfoglaló írók, mind hitet tehetünk amellett, hogy a Nyugat valamennyiünknek az írói szólás szabadságát és a szólás lehetőségét jelentette, az oxigén-forrást, amely nélkül nem tudtunk volna lélekzeni, a képességek szabad kifejtésének lehetőségét.

Majdnem mindnyájan eloszoltunk az irodalmi élet különböző pozícióiba s magunkkal vittük oda is azt a szabad levegőt, bátor hangot, az írói hivatás iránti tiszteletet, amelyben a Nyugat erősített meg. Nagy harcokat vívtunk, erős ellenállásokon kellett keresztültörnünk, nem egyszer álltunk szemben a közvéleménnyel, az értetlenséggel, megérteni nem akarással. Sokszor kétségbevonták igyekezetünk becsületességét, munkánk jogát, még magyar voltunkat is. A harcokat megálltuk, munkánkat végeztük, tévedéseinktől nem kedvetlenedtünk el.

A Nyugat harcának nem voltak dezertőrjei. Akik körüle álltunk az első években, körüle vagyunk ma is, azokkal együtt, akik utánunk jöttek, a mögöttünk sorakozó fiatalsággal. Hoztunk áldozatot a Nyugatért, hozott áldozatot a Nyugat értünk. Össze vagyunk forrva, elválaszthatatlanul. S ma is meg vagyunk győződve, hogy a Nyugat nemcsak folyóirat, hanem ügy is, a magyar irodalom ügye. A Nyugat nélkülözhetetlen szerve a magyar irodalomnak. S ebben a meggyőződésben lépjük át a huszonötödik év határvonalát.

A 25 éves Nyugat jubileumi nagygyűlésén elmondta:

Schöpflin Aladár