Irta: Berényi Sándor

Egy hónappal ezelőtt jelent meg a nemzeti munkaprogramm.
Még nem késő beszélni róla, akkor sem, ha első pillanatra nem látszanék hálás feladatnak véleményt mondani gazdasági lap hasábjain a politikummal telített kormányprogrammról. De a gazdasági lét vagy nemlét kérdőjele átfeszül a politika ködös és bizonytalan távolságain és ugyanazokban a gazdasági elgondolásokban vet horgonyt, amelyek ma kiinduló pontjai és zárókövei minden politikumnak.

Senki sem emelte fel tiltakozó szavát a szóbanforgó munkaterv ellen.
Annál sűrűbben hangzott el más kifogás. Pontokba szedett általánosság, – mondták. – Már hallottuk. Megvalósíthatatlan. Nincs rá pénz.

Azután voltak, akik tudták, vagy érezték, hogy az első pillanatra általánosnak látszó kijelentések mögött kész tervek állanak, konkrét intézkedések rejlenek. A pozitívumot sejtették meg a szavak, szándékok mögött. Lehet, hogy ez sok embernek kevés. Csodavárókkal ép úgy nem lehet vitatkozni, mint az ámokfutókkal.

De amíg a messzebblátó embereknek is szavuk van a közéletben, amíg létjogosultsága van az őszinte véleménynek a mai gazdasági ostromállapot jogcímén, addig meg kell valakinek mondania azt is, hogy a dolgozó és küzdő ezreknek a véleményét nem ezek a kritikák fejezik ki. Ha nem történik légyen semmi más, csak annyi, hogy jött egy miniszterelnök, aki ezt a 95 pontot, mint a magyar királyi kormány munkaprogrammját merte a magasba emelni, akkor is fordulópontot jelent ez a munkaterv minden idők kormányai és politikai többsége szempontjából.

Sok olyan ígéret és elhatározás fáklyáját gyujtotta meg Gömbös Gyula, amely mellett eddig magyar kormány még nem szögezte le magát, amelynek a fénye még akkor is új korszak világosságát sugározza százezer és százezer dolgozó, vagy dolgozni kivánó ember felé, ha azokat nem is sikerül teljesen megvalósítani.

Aki zászlajára ír 95 olyan pontot, amelynek nagy része ennek a társadalomnak felemelkedését, előitéletekkel való szakitását célozza, mely szembe mer nézni eddig sérthetetlennek hitt befolyásokkal és érdekekkel, annak elsimerés jár és nem gáncs. Talán még lehetne kérdezni a kritikus uraktól azt is, hogy hol állanánk ma, ha ez a nemzeti munkaterv például tíz esztendővel ezelőtt születik meg, ha tíz esztendő óta következetes kitartással és őszintességgel fáradoztak volna ezeknek a gondolatoknak a megvalósulásáért, ha nem a politikai brettli, hanem az önzetlen cselekvés jegyében, nem nyilatkozatokkal, hanem mellékérdekekre nem tekintő cselekedetekkel szolgálták volna ezeket a gondolatokat.

Nem a 95 pont kifundálását, hanem a mellettük való becsületes kiállást könyveli el a közvélemény Gömbös Gyula miniszterelnök javára. Nem kell tehát lekritizálni ezt a nemzeti munkatervet. Eddig ez sem volt, ha volt, tetszhalott volt. Pedig, ha élt volna, talán védő gátat emelt volna ama pengő milliók elé, amelyek a dolgozó társadalom, a gazdasági világ keserves erőfeszitésének keserves eredményeképen, – felesleges befektetésekre, felesleges állami közüzemekre, protekciós intézmények szanálására, tévesen kidobott jelszavak és tervek megvalósitására és a magyar élet sok más szomorú fejezetére füstölögtek el a semmibe.

Nincs pénz a nemzeti munkaterv megvalósítására?
Tudjuk. De ha lenne pénz, minden rendben volna? Nem fontosabb az, hogy az egész társadalom a maga erkölcsi bélyegével márkázza ezeket az intenciókat, mint maguk az anyagi eszközök? Hiszen az elmult esztendőkben volt pénz! Ott csurgadozott az államkincstárban a nagyszerü felesleg! Hát ha a pénz az egyedül fontos és ha ez a munkaprogramm olyan unalomig ismert volt, ugyan miért nem csinálták meg? Legalább egy részét. A kisebbik felét. Ami a dolgozó embernek jó. Amiből uj erőt meríthetett volna az ipar. Amitől felfrissült volna az ország fizikai vérkeringése: a közlekedés. Ismerjük be: nagyon sokan beszéltek Gömbös Gyula pontjairól, de nagyon kevesen csináltak értük valamit.