Minden hónapban megjelennek az indexszámok, amelyek a megélhetés olcsóbbodásáról számolnak be. Ezzel egyidejüleg a fővárosi és vidéki élelmiszerpiacokról szóló jelentésekben gyakran olvassuk, hogy bizonyos cikkek, például uborka, tök, paradicsom olyan tömegével jönnek a piacra, hogy semmi áron nem helyezhetők el, s minthogy romlandó árukról van szó, sokszor meg kell őket semmisiteni. Ha az ember az élelmicikkek ilyen bőségéről szóló tudósitásokat olvassa, tényleg első pillanatra arra a megállapitásra jut, hogy az életföntartási költségek lényeges leszállása folytán a megélhetés a válságban is olcsóbb lett.

A valóság – sajnos – ennek az elgondolásnak ellentmond.
Kialakult ugyanis egy furcsa paradoxon az árak esése és a kereseti viszonyok között. Az utolsó 3-4 esztendő ugyanis a kereseti viszonyok terén jelentős fordulatot hozott, amely minden téren a jövedelmet, a keresetet erősen lecsökkentette. Először az állam állott elő fizetésleszállitási tervekkel, amelyek mind a tényleges, mind pedig a nyugdijas tisztviselők illetményeit érzékenyen kisebbitették. A példa ragaadósnak bizonyult s a nagy vállalatok, pénzintézetek, sőt a kisebb üzemek is sorra leszállitották alkalmazottaik fizetését, mégpedig olyan mérvben, hogy maga a puszta létföntartás ezeknek az egyedeknek a legnagyobb gondokat okozza. Természetes, hogy ez a fizetésleszállitási folyamat nyom nélkül a gazdasági életben nem maradhatott, s a már különben is megfogyatkozott fogyasztást még erősebben csökkentette.

A vásárlóképesség mindenkinél fokozatosan leszállott, igényeit mérsékelnie kellett s igy a lecsökkentett illetmények, a megcsappant jövedelem a vásárlóképesség megtámadása folytán nemcsak a kimondottan fix illetményre bazirozott társadalmi rétegek háztartására volt érezhető befolyással, hanem – minthogy ezek a tömegek lecsökkent vásárlóképességgel jelentek meg a piacon – a kereskedelem és ipar is sulyosan megérezte a gazdasági törvényeknél fogva – a jövedelmek erőszakos leépitését. A helyzet tehát ma az, hogy az élelmiszerárak és különösen az ipari cikkek árának csökkenése a jövedelemcsökkenéssel nem tartott lépést és különösen nem tartott lépést a házbérek csökkenése a vidéken.

Ugy, hogy a megélhetés viszonylag ma drágább, mint a fizetések radikális leszállitása előtt volt. A magyar gazdasági forgalomban aránylag mindig nagy volt az alacsony vásárlóképességü egyedek száma. Már most az egyenetlenül és tüzzel-vassal keresztülhajtott és egy év leforgása alatt többször megismételt illetménycsökkentés, az alacsony vásárlóképességü fogyasztók számát lényegesen emelte és előállott a következő furcsa circulus vitiosus: az államháztartás egyensulyának helyreállitása érdekében fokozatosan csökkentették az állami alkalmazottak illetményeit. Ezzel a fixfizetésüek aránylagos jólétnek örvendő és viszonylagos vásárlóerejü rétege lényeges arányszám erejéig kikapcsolódott a forgalomból, aminek következtében az önálló gazdasági egyedek, őstermelők, iparosok, kereskedők kereseti, tehát adófizetőképessége is erősen csökkent.

Az eredmény tehát az, hogy amit megtakaritott az állam fizetésekben, ugyanannyit veszitett adójövedelemben. Másrészről pedig igaz ugyan, hogy a nagykereskedelmi index, amint ezt a Konjunkturakutató Intézet kimutatja, alacsonyabb, mint volt, de az egész vonalon visszafejlődött kereseti viszonyok folytán viszonylagosan sokkal magasabbak az árak, mint voltak a leszállitási folyamat megindulása előtt. Ez a paradox helyzet egyik tanulsága a nagy válságnak!