Az életre kell nevelni a gyermeket és nem az iskolára - mondja Montessori Mária. - Azokban az óvodákban például, melyekben az én rendszerem szerint dolgoznak, a gyermek nem padban ül, hanem szabadon mozog.

A babájának (mely majdnem akkora, mint ő) a saját méreteihez szabott kis szobája, konyhája van, melyet - tanítója utasítása szerint - többnyre maga fúrt, faragott, ácsolt és ragasztott össze. A babaágyat ő maga ágyazza be, az ágyneműt egyedül mossa, vasalja, sőt varrja, a parányi konyhában a maga főz, mosogat és törülget.

Később - a gyermekkel együtt – a játék is egyre nő, a végén egyszer csak azon veszi észre magát, hogy most már valóság lett a játékból: saját magának főz, mos, vagy varr ... Az ilyen módszerrel nevelt gyermek sohasem fogja utált, kényszerű robotnak tekinteni a munkát, hanem jókedvű, hasznos játéknak.

És nem következik ebből az, doktoresa - vetjük közbe, - hogy a gyermek túlkorán ismerkedik meg a munkával és elmaradnak az életből a fantázia édes, szép, céltalan játékai?

Nem! - hangzik az energikus válasz. - Az én iskoláim tanítói sohasem nyirbálják meg a gyermek fantáziáját, ők nem nevelnek, a gyermek egyedül neveli magát tanítója óvatos irányítása mellett - a jó tanító, higyje el, gyakran a gyermektől tanul. És az könnyen lehet, hogy az én módszeremmel nevelt gyermek nem tud többet a régi iskolák megkínzott kis diákjainál: de hogy az élet praktikus, reális követelményeivel szemben jobban megállja a helyét, hogy boldogabb, szabadabb felnőtt lesz belőle - arra már bizonyítékaim vannak.

Montessori doktor ugyanis nagyon sok felnőttet ismer, akik az ő iskoláinak valamelyikében nevelődtek. Ő maga sohasem tanít gyereket, de volt például egyszer egy tanfolyama, melyen nyolcvan fiatal házaspár vett részt, köztük számos olyan, akiknek még nem is volt gyermekük! Mesél például egy növendékéről, egy anyáról, aki kétségbeesve kért tőle pedagógiai tanácsokat második gyerekére vonatkozólag, mert az negyvenéves korában születőit, mikor az első gyermeke már húszéves volt és mikor ő már alaposan elszokott a gyermeknevelésről.

Még ma is gyakran kapok tőle hálálkodó leveleket! - mondja mosolyogva Montessori Mária. - Azt írja: „….az első gyermek valóságos kis zsarnok volt, akitől az egész háznép reszkedett ez a második angyal, napsugár, jó, szelíd és okos, mindenkinek csak öröme van belőle …”

Érdekes, hogy mennyire elterjedt a Montessori-rendszer az egész világon. Hazájában, Olaszországban, még csak ezer ilyen iskola működik, de itt folyik a tulajdonképpeni tanító- és szülőképzés, főleg, mióta Mussolini az ügy leglelkesebb apostolává szegődön.

Havai egyike az első olyan államoknak, mely Montessori-iskolát nyitott. Jávában 12 iskola működik a benn-szülöttek között! Sziámban a király fivére az ország legbuzgóbb montessori-istája. Missouriban maga a rendszer propagálja az ügyet.

Megszámlálhatatlan sok iskola működik Angliában, de Berlinben, Bécsben. Barcelonában is. Érdekes, hogy mindezek az iskolák egymástól teljesen függetlenül dolgoznak és szűrik le egyéni tapasztalataikból módszereik kiszélesítését: Montessori Mária most azért utazza be a világot, hogy egy hatalmas, céltudatos, együttműködő közösségbe tömörítse a kultúrának ezeket a szétszórt gócpontjait.

Másfél évestől tizennégy éves korukig nevelik már módszerem szerint a gyermekeket. Én pedig most visszatérek oda, ahonnan kiindultam: az elmaradt gyermekekhez! - mondja Montessori Mária, ez a hatvanéves, fáradhatatlan, bölcs és zseniális doktorkisasszony, akinek sohasem volt gyermeke, aki mégis sokszázezer boldog, szabad gyermek megértő, jóságos édesanyja lett és akinek szép, okos, fáradtan mosolygó szeme a vállalt anyaság gyönyörű szeretetmelegét sugározza.

Fodor Erzsébet