Egy boldogabb nemzedék történetirója, ha majd évtizedek mulva a Nemzeti Muzeumban 1932 húsvéti hirlapjait lapozza, irgalmatlan birálatot vethet papirra e korról, amelyben élünk és elégünk. Nem a napilapok böséges és változatos olvasnivalói kedvetlenitik majd el, bár ezek sem hüséges tükrei napjainknak, hanem azok a kormánynyilatkozatok, amelyek a föltámadás ünnepén napvilágot láttak. Az ujságiró föladja kérdéseit, nemzetünk vezérei pedig törik a fejüket.

Rodin aligha mintázhatta volna róluk „A gondolkodó” szobrát! A legteljesebb jóhiszemüség és elfogulatlanság is alig talál ezekben a nyilatkozatokban hangot, amelyre rezonálhatna a közvélemény, elmét vagy szivet foglalkoztatna, utat, célt, lehetőséget mutatna, reményt vagy vigaszt keltene. Az ország idegállapota azt követelné, hogy kevés szóval, őszintén, egyszerüen, világosan adjanak programot. Nem lévén programjuk, energiájukat azzal fecsérlik, hogy sok szóval minél kevesebbet, lehetőleg semmit se mondjanaj.

Az a tavaszi szanatóriumi hangulat árad ki a kormányférfiak húsvéti vallomásaiból, amelynek jelképe a langyos napsugárnak forditott nyugágy állig kendőbe burkolt, pihenő páciensekkel, akiknek a világ dolgaiból való teljes kikapcsolódást ajánlottak az orvosok, egyedüli szórakozásként félighunyt szemmel elrévedezni az ultramarinkék égboltozaton és a bárányfelhők fehér vitorláin. Nagyobb kontrasztot nem is lehet elképzelni, mint amilyen a kormány és a kormányzott milliók kedély- és érzelemvilága között van. A gorlicei pacsirták jutnak eszünkbe, amint ágyuk égzengése, sebesültek nyöszörgése közben egy zöld csalit mélyén édesen trilláztak.

Micsoda magyar processzió vonul e sorsdöntő tavasz elé! Olyan desperált az ország, mint egy hadirokkant, akitől néhány pengő segélyét is megvonták. Budapest világvárosiasságát már csak elmozdithatatlan középületei, körutai és sugárutjai mutatják, a tüdeje hörög, a lélekzete kihagy, tagjai bénulnak, a vidék pedig, a porhanyós, jóizű, fekete magyar föld, elhagyott, kiégett csatatér benyomását teszi. Irtózatos kinok közt vajudik a megszülető igazság európaszerte eszmék ütköznek, elmék viaskodnak, gazdasági, politikai és nemzeti érdekek birkóznak, tollak szikráznak a közélet fórumain.

Csak mi állunk és várunk! Nagyokat sercintünk a malom alatt és üres pipánkat szortyogtatjuk. Ki reablirozza, ki állitja csatasorba, ki vezeti rohamra a nemzeti események, megrendült társadalmak és a polgári munka fásult, fáradt frontját? Egy óceánjáró hajó matrózait megkérdeztem egyszer, mit viselnek el inkább: az egyenlitő ernyesztő forróságát vagy a tomboló vihart?...A vihart uram – feleték egyszerüen. A magyar élet tengerén az egyenlitők alá kerültünk.