Valaki - senkiből lesz. Az ugrás nem is olyan nagy, - annyi millió ember van, akit valakinek tartanak, pedig tulajdonképpen senki. Hetven-nyolcvan kilogram hús, csont, vér, egy kupac ruha, egy név, lakás, - olyan nagy különbség az, ha azt a hetven-nyolcvan kilót elhagyjuk és csak a többi marad meg? Hány ember van, akit csak a különös ismeretetőjeleiről lehet felismerni, hogy valaki?

Hány ember van, akinek csak a más emberekkel való kapcsolata ad életet, mert saját egyéni élete nem is nevezhető életnek? Ha elképzelek egy embert, akinek csak a reflexe, a többi emberekre való kisugárzása van meg, tulajdonképpen nem is esem olyan messze a realitástól. Csak egy számtalan esetben elhanyagolható mennyiséget kell elhanyagolnom s már megtettem a lépést, nem a fantázia, hanem az absztrakció világába.

Már az Egy, kettő, három bírálatában figyelmeztettem rá, hogy Molnár Ferenc legtöbb darabjának elgondolásában mekkora szerepet játszik egy absztrakció. A Valaki-nek a gondolati magja teljesen az: az ember életének kisugárzása, amint függetlenné válik az embertől és önálló életet él. A megvalósulásban ez egy neme a mithosz-képzelődésnek.

Anatole France is elgondolta már a Putois novellában. De amíg a mithoszt az embereknek a rendkívüli, csodálatos, természetfölötti, tehát a felfokozott élet utáni vágya teremti meg, addig a Molnár Ferenc elgondolása az emberi lét, az emberi egyéniség realitásában való ironikus kételkedésből fakadt, amikor arra az eredményre jut, hogy az attributumai teremtik meg az embert. Egy gróf kell?

Előteremtik a ruháit, klubigazolványait, emléktárgyait, mindazt, amije egy grófnak kell hogy legyen, máris automatikusan kapcsolatba kerül a világgal, ellenségei, hívei támadnak, féltékenységeket, kapzsiságokat ébreszt fel, - s a kitalált alak intenzívebben él, mintha valóban léteznék. Életét egy vicc adta, de ez a vicc keserűen ironikus nedübe van mártva.

Molnár vigyáz arra, hogy a vicc csak vicc maradjon és lehetőleg ne menjen át filozófiába, - ő nem gondolatokat akar közölni, hanem szórakoztatni s az iróniából is csak annyit bocsát magához, amennyi elég arra, hogy a viccnek legyen annyi súlya, hogy repülni tudjon. A nézőtér nagy pszichológusa ő, vigyáz, hogy amit mond, annak az atmoszférája ne legyen sem sűrűbb, sem ritkább, pontosan olyan sűrűségű legyen, mint a nézőtér atmosztférája, mert különben nem jön létre vagy megszakad az áram színpad és nézőtér között, a rivalda olyan határvonallá válik, amelyen elbotlik a hatás.

Elhiszi-e valaki, hogy ez a Valaki, ez az imaginárius gróf létezik? - kérdezték többen, kritikusok. Molnár ezt nem is kívánja nézőitől, hiszen előttük mutatja meg, hogyan készült, hogyan építette fel Cortin, a veterán szélhámos, leányának egy aperszüjéből: a férjek legnagyobb hibája az, hogy léteznek. De azt igenis készségesen elhisszük, hogy a színpadon szereplő alakok elhiszik a kieszelt alak létezését.

Ezt Molnár fölényes ügyességgel mutatja meg s ő jobban tudja, mint kritikusai, hogy a nézőtérnek ennyi éppen elég. A nézőtér folyton tudatában van annak, hogy a szereplők hisznek valamit, amiről ő tudja, hogy nem igaz, csak bluff, - ebből adva van a komikus hatás, adva van az a különös légkör, amelyben a közönség hajlandó a legegyszerűbb, egészen primitív viccet is elfogadni és mulatni rajta. S ezúttal Molnár nem is fukarkodik a viccek primitívségével.