Emlékszünk még a háborúelőtti időkre? Amikor nem szívesen fogadtuk el az arany tízkoronást, mert féltünk, hogy véletlenül kiadjuk krajcár helyett?

Azóta az arany roppant karriert csinált.
A háborús és háborúutáni inflációs időkben egész egyszerűen eltűnt az aranypénz s az egész emberiség tébolyító körtáncot járt az aranyborjú körül. Akkor pár évig megint más idők következtek. Úgy látszott a világ regenerálódik, az arany nyugodalmas páncélszekrények mélyén hevert, mint a bankjegyek láthatatlan fedezete.

A mult nyáron aztán bekövetkezett az arany hallatlan konjunktúrája.
Mint a mesebeli Midás király felé, úgy áramlott Franciaország és Amerika felé az arany. Repülőgépek, vonatok, hajók szállították az aranyat e két országba, a közgazdasági szakértők kezüket tördelték: mi lesz, ha az arany eltűnik, mi lesz, ha a világ országainak bankjegymennyisége aranyfedezet nélkül marad?

Görcsösen őrizték az egyes országok Állami Bankjai az aranyat, szigorúan ragaszkodtak az aranyalaphoz, mert még eszükben volt az inflációs idők szörnyű vitustánca, a bankjegyek csillagászati számai, amikor milliárdokban számoltak az emberek. Ez volt az elmult hónapok aranylegendája.

Pár hónappal ezelőtt aztán bomba robbant: a világ leghatalmasabb országa, a hatalmas Nagy-Britannia máról holnapra letért az aranyalapról, fügét mutatott a sárga fémnek. Törvény mondotta ki: a Bank of England nem köteles a bankjegyforgalmat aranyalappal fedezni. Megnyíltak a hatalmas bank páncélalagútjai, teherautók szállították az aranyat a kikötők felé, az arany elindult külföldre.

– Jaj, mi lesz – sopánkodtak az emberek. – Anglia teljesen elszegényedik. Az arany eltűnt. Az emberek mohó féltéssel ragaszkodtak aranyékszereikhez, az ékszerészboltok forgalma megcsappant, senkisem akart aranyat eladni, mindenki csak venni akart, az arany árfolyama hallatlanul magasra szökött. Hárommillió font értékű arany vándorolt ki egy csapásra az országból február hónapban.

Aztán, mintegy varázsütésre, megváltozott a helyzet.
Az emberek látták, hogy Angliának esze ágában sincs éhen halni. Sőt ellenkezőleg, Anglia gazdasági élete egyre lüktetőbbé, egyre elevenebbé válik. Az angol ipar hatalmas megrendeléseket kapott külföldről és csodák csodája a munkanélküliség is némi enyhülést mutatott. Az emberek föllélegeztek, egy évezredes legenda roppant össze: az arany legendája.

Régi ládákból előkerültek a féltve őrzött aranyékszerek, mindenki menekült az aranyától, Anglia egyik legnagyobb ékszerészénél: a Harris et Co.-nál órák alatt mesebeli aranymennyiség gyűlt össze. Ugyanebben az időben Franciaország és Amerika súlyos válsággal küzdenek, szinte belefulladni látszanak a meddő és terméketlen aranymennyiségbe.

A font kurzusa pedig váratlanul és rohamosan kezdett emelkedni, pedig nem is volt arannyal fedezve. Indiából elindult Anglia felé a maharadzsák mesebeli kincse, hogy becserélődjön fontbankjegyekre, külföldi tőkecsoportok pénzt, aranyat akartak elhelyezni Angliában.

– Hohó – mondta ekkor Anglia – semmi szükségem az aranyra, nem kell a ti aranyatok, megélünk mi anélkül is. És a külföldi tőke szégyenszemre kénytelen volt visszavonulni.

Anglia pedig él és gazdasági élete erős fellendülést mutat.
Ez az évezredes aranylegenda halálának története. Vajjon okulnak-e Anglia példáján a többi államok?

Mi lesz akkor, ha Anglia példáját követik a többi államok is és detronizálják az aranyat? S a hideg sárga fém elveszti hatalmát az emberiség felett. Legfeljebb ékszert vagy evőeszközt készíthetnek majd belőle. Mit fog csinálni akkor Franciaország és Amerika, melyeknek bankjai földalatti kazamatákban vagónszámra őrzik az aranyat? Persze ez utópia ma még, de ki tudja, hogy nem ébrednek fel már holnap az emberek mondván:
– Elég volt már az arany igájából, elég volt már az aranybálvány, az aranyborjú imádásából!

És akkor a világ pénzrendszereit is egészségesebb alapokra, talán a nemzeti földvagyon alapjaira helyezik majd.