Közvetlenül előttem óriási, feketetestű, negyven-ötven centiméteres tüskékkel felszerelt tengeri sün ágaskodott. Valamivel odébb, egy sziklagerincen két rák csimpaszkodott egymásba vadul tépték egymás testét. Ugy vettem észre, hogy a tenger fel ugyancsak csinos harcok folynak nyüzsgő élet valóban itt dühöng igazi túlméretezésében.

Ázalagok, vérvörös, sziklákhoz nőtt pamacsok, surranótestű angolnák, a rákok ezernyi fajtái, laposra nyomott hatalmastestű halak, ceruzavékony, de annál veszedelmesebb gyíkfélék, itt-ott egy-egy polip - váltakoztak minden pillanatban. Ime, a legközelebbi elmozdulásnál pontosan valami növény elé tettek, de ez növény állat ezernyi csápja mint megannyi kígyó csapdosott felém.

Ez a nevezetes tengeri rózsa, mely gonoszabb, mint a polip! Jaj annak az élőlénynek, mely csápjai közé téved! Pedig a valóságban úgy fest, mint valami nagyszerű és ártatlan virág. Szemeim előtt fogdosta el a rózsa a halakat gyors egymásutánban. Egyszerűen begöngyölte őket iszonyú karjaiba és a szívók milliói nyomban munkába kezdtek.

Ez az állat-növény megemésztette, eltüntette a halakat! A káprázatos csillogásban pillanat pillanat után a halál ezreit hozta meg! Láttam, amikor a fűrészhal került össze a polippal, a rák a rózsával, a fiatal cápahal a tengeri pókkal, mely észrevehetetlenül bujt meg egy hatalmas bokor tövében. A bokor természetesen újabb ázalagállat volt, de nincs az a galagonyabokor, melyet a Teremtő készségesebb hűséggel alkotott volna meg, mint ezt.

Az egyik lámpát éppen a bokor közepébe eresztették. A számtalan csáp, mely a tengerfenéket általában dominálja, abban a szempillantásban lapult a fenékre és előtűnt mögüle egy szörnyszülött: a pók! Hatalmas, méteres testén remekbeszabott ollócskák, pufók hasán szívók, köröskörül méteres tapogatók: tökéletesebb fegyverzetet már el sem lehet képzelni! Senki sem hinné, hogy ez az állat volt a régi búvárok legnagyobb ellensége.

Most megint a magasba emeltek és mire észreértem, közvetlenül Spot apó mellett álltam. Fantasztikus gomb-karjai végén csipeszek csillogtak. Most erősítette meg a láncokat a roncson, melyet néhány órával ezelőtt még „Mabel”-nek hívtak.

Hagytam, hadd dolgozzék az öreg. Engem a tengerfenék óriási élete érdekelt, az a milliónyi kagyló, az a milliárdnyi élet, ahonnan a mi életünk is útnak eredt egy felséges pillanatban ... Az Élet bölcsőjét bámultam és szemléltem, a tengerfenék állatvilágának irtózatos, szüntelen harcát a puszta létért.

És mikor a jól végzett munka után újra a fedélzeten találtam magam, mikor kihámoztak a páncélból és a viharos vizek fölött a hajnal első rózsaszinű sávjait pillantottam meg: akkor éreztem csak, hogy egy idegen, szörnyű világban jártam, melyben még ádázabban dúl a harc, mint köztünk, emberek között.

Stefan Wolff.