Szilasi Vilmosnak!

Tégy poharat az asztal végire,
Tölts bort neki s ne nézz oda, -
Egy szegény koldus érkezik a légen át,
Ki tévelygett a tengerek s hegyek felett és nem is látható...

Most hajts fejet! S te második Éliás,
Az ajtó mögött ki ott leselkedel és rajtamütnél onnan, - állj elő!
S ha sánta volnál netán: tudós púpos, aki mindig fázik, egyre didereg...
Ülj le tehát a kályha mellé. Csend van ott.
S mi barátságos csendet varázsolunk néked, kortyod is hogy hallható legyen...
S lehúnyjuk szempilláinkat, mert tudjuk azt, hogy mi a szenvedés.

Igyál hát értünk Láthatatlan, örök bolygó, kinek neve sincs!
S tág sátort vonjon fölénk e képzelt látomás, hogy megvédjen a kínoktól, - igyál!
Mi nem kívánjuk garasodat érte, koldusa e földnek, úgyis tudjuk, nincs neked...
S hogy hajad koronája talán lángban áll, - úgy képzelem, - hisz évezredek óta hordod ugyanazt: -
Hogy mit tesz: mindig ablakokból nézni ablakot...
S mi visszatükröz: mindig szembenézni véled végtelen...
S mi nem hagy nyugtot: kérdéssel felelni szomjas kérdezőnek...
Hát igyál!