Mily különös játéka a sorsnak, hogy az Ernst-múzeum húszéves jubileuma éppen arra az időre esik, amidőn a bíróság Elek Artúr barátunkat a Képzőművészeti Társulat ellen intézett hirlapi támadása miatt elítélte! Mi, akik évtizedek óta féltő gonddal figyeljük a magyar képzőművészeti élet kialakulását, eklatánsabb magyarázatot alig találhattunk volna az Ernst-múzeum kiállításainak húsz esztendejéhez, mint éppen ezt a harcot, mely a Képzőművészeti Társulat politikája ellen a Műcsarnok helyes felhasználása érdekében lezajlott.

Mert hiszen szükségessé, nélkülözhetetlenné éppen az a szűkkeblűség, rövidlátás, sőt harc tette az Ernst-múzeumot és kiállításait, amelyet a Képzőművészeti Társulatban lassanként mindinkább túlsúlyra jutó jelentéktelen epigonok a magyar képzőművészet újjáteremtőivel szemben tanusítottak. Kellett egy kiállítási helyiség, ahol a kor lelkéből sarjadzott új magyar festészet otthonra találjon, ahol érintkezzék a publikummal, ahonnét irányítsa ama legjobbak ízlését, akik jelentőségét felismerve köréje csoportosultak. Kellett egy hely, ahol az állam bürokratikus hatalmába kapaszkodók nem érvényesíthették befolyásukat, ahol szabadon, minden kényszer félelme nélkül nyilatkozhassanak meg az új törekvések.

Ezt a hivatását az Ernst-múzeum kitünően töltötte be. Érvényesüléshez juttatta legkiválóbb magyar művészeinket, azokat, akik a külföldi kiállítások során majdnem egész Európa osztatlan elismerését vívták ki maguknak, felfedezett egy csomó fiatal tehetséget, akik közül nem egy ma legelső képzőművészeink sorában áll. De nem feledkezett meg arról sem, hogy a külföldi művészettel való kapcsolatokat is ápolja: egész sereg kiállításán mutatta be a nyugati művészet legjavát. Nem kevésbé tisztelte a diadalmas multat, mert jó egynéhány kiállítását szentelte annak, hogy a régebbi magyar képzőművészet kiemelkedő korait és nagy egyéniségeit ismét közel hozza a mai közönséghez.

Szerepe tehát nagyon sokban hasonlított a Nyugat szerepéhez, elősegítette a megújhodást, szerette a fiatalságot és tisztelte a mult igaz értékeit, de nem hódolt be azoknak, akik elmúlt idők nagyságából tőkét szerettek volna maguknak kovácsolni: nem tömjénezett az epigonoknak.

Az Ernst-múzeum nagy és jelentős munkásságának érdeme két ember nevéhez fűződik. Az egyik Ernst Lajos, a lelkes gyüjtő, a másik dr. Lázár Béla, a kiváló művészettörténeti író. Színdarabok társszerzőinél nehéz és hálátlan feladat azt kutatgatni, hogy ki mennyit és mit adott a mű sikeréhez. Az Ernst-múzeum esetében is nehéz volna megállapítani, hogy kit mennyi érdem illet meg. Bizonyos, hogy a gazdag gyüjtő és éveken át valóban áldozatkész, hallgatag, meggondolt Ernst Lajost, aki maga rendezte kiállításait, szerencsésen egészítette ki a gyorsan lángra lobbanó korlátlanul lelkesedni tudó Lázár Béla, aki fáradtságot nem ismerve, kutatott, lelkesedett, agitált és dolgozott a múzeum intencióinak érdekében.

Húsz esztendő hosszú idő és ennyi működés, különösen ennyi fárasztó tevékenység után szívesen pihenőre térnek az emberek. Képzőművészetünk mai helyzetében azonban, amidőn a mindenfelől megnyilvánuló retrográd törekvések között a jövő szabadsága mind kétségesebbé válik, amidőn a kiállítási lehetőségek a legújabb magyar művészet részére még szűkösebbé lettek, erről a pihenőről szó sem lehet. Az Ernst-múzeum biztosította szabadságra és őszinteségre ma még nagyobb szükség van, mint valaha: ezért nem búcsúzunk, hanem az eddigiért őszinte elismeréssel és hálával, meleg ragaszkodással várjuk és kívánjuk a folytatást.