Budapestünk ismét egy szerencsétlen szoborművel ékesítette magát. Mintha valami átok nyugodna köztérszobrászatunkon. Ennek a szerencsétlen műfajnak, amely a sikerületlenség annyi lehetőségét és valószínűségét hordozza magában, a mi nyilvános helyen felállított és monumentalitásra törekvő szobraink legtöbbje, legszélsőbb hibáit valósította meg. Sajnos, ez alól Erzsébet királyné szobra sem kivétel.

Ismeretes a szobor hosszas hányódása. Az eredetileg hatalmas összeg majdnem teljesen megsemmisült, a nagy emlékmű helyett csak egy kis részét lehetett felállítani. Azt a templomocskát, mely a szobrot magába zárja és a királyné bronzszobrát. Ezt a kiszakított maradékot kellett volna legelőnyösebben elhelyezni. Természetesen a leglehetetlenebb megoldást választották. Hikisch elgondolásában a templomocska egy nagy építménynek tetejét koronázta volna. Most egy gödörben áll.

Abban a gödörben, mely a piarista belvárosi templom között szégyenkezik az Erzsébet-híd kimagasló tömegeitől elnyomottan. Ennek a gödörnek legmélyebb helyére került az emlékmű. Nyilvánvaló, hogy sokkal rosszabban érvényesül, mint eredeti elgondolásában. Architekturáját teljesen lenyomja a környezet. Annak idején, a pályázat alkalmával, klasszicizáló renaissance-stílusa újság számba ment a még javában dívó neobarok tobzódások között, ma azonban már meglehetősen időszerűtlenül hat, túlságosan aprólékos, Hikisch ma egyszerűbben oldaná meg.

Ebbe a klasszicizáló templomocskába került Zala György bronzszobra, mely egyik legszerencsétlenebb alkotása ennek a valamikor sok reménnyel kecsegtető művésznek. A lehető legidegesebb neobarok stílusban készült. Valósággal kavarog rajta a bronz, fittyet hányva anyaga minden törvényszerűségének. De nemcsak ezeket hagyta figyelmen kívül, hanem úgyszólván minden elgondolást, minden emlékét, mely a királynéhoz fűződik.

Bensőséges, szerény alakja helyett reprezentáló, gőgős, szeszélyes fenséget ábrázol, amelynek palástja és peckes odaülése veszedelmesen emlékeztet a Benczur-festmények kavargó és üres redőjátékaira és hangzatosan patétikus színpadiasságára. Festékkel ilyesmit harminc évvel ezelőtt mégcsak lehetett valahogyan kockáztatni, de ma az európai szobrászat nagymértékű egyszerűbbé is igazabbá válása után ez a szobor kétségbeesetten időszerűtlen és hamis deklamáció.

Túlhangos és túlhangsúlyozott játék külsőségekkel, amelyekből egyaránt hiányzik a szeretet hangja és a nemes érzékenység. A talapzat túlterhelt díszítettsége és nyugtalansága pedig még csak fokozza az erőtlen erőlködés kínos érzését. És milyen olcsó technikai fogások teszik még elviselhetetlenebbé a szobor kiáltó színpadiasságát! A királyné alakja aranyozott bronz, a díszes karszék sötétre patinázott, hogy a hullámzó bronztömegek még tolakodóbban hírdessék súlytalanságukat.

Efféle szobrokat Európaszerte kénytelenek vagyunk elviselni, mint egy harminc év előtti, mindenáron drágát, kevélykedőt és tömegeset alkotó, kérkedően affektáló, művészietlen kornak, a protz-stílusnak fájó emlékeit. De arra, hogy ezek számát még eggyel szaporítsuk, ma igazán nem volt szükség.