Középtermetű vékony kis asszonyka. Az arca nem abban az értelemben szép, ahogy az általános női szépségtípus előírja, nem fizikailag szép, de ha ránéztél, meg voltál hatva, magad se tudtad, mitől. A szeme sem mint szem igazán szép, hanem mint tekintet. Megjelenése se férfiban, se nőben nem azokat a képzeteket asszociálta, amelyeket az úgynevezett nagyon szép nők látása szokott. Az első érzésed vele szemben a tisztaság érzése volt, amely távol tartott tőled minden nem egészen tiszta gondolatot. De ez a tisztaság nem volt hűvös, valami különös melegség kompenzálta, ami a lényéből sugárzott. Később a jóság érzetét érezhetted, amely úgy vette körül, mint egy aura.

S végre rájöttél, hogy ennek az asszonynak a szépsége merőben lelki. Ha egyszer észrevetted - és mindenki észrevette - azt a lelket, amely az arcvonásait, a tekintetét, az egész testét mintegy átvilágította, amely őrajta láthatóvá lett, akkor már alig gondoltál arra, hogy szép e test, mint ahogy nem nézed, akármi szép is, azt a lombot, amelyen a csodamadár ül. Ez a legritkább és legnagyobb asszonyi szépség.

Varsányi Irén pályáját, mint újon feltünt fiatal színésznő, azokban az egykor divatos francia vígjátékokban kezdte, amelyeknek minden sikerét a többé-kevésbé elmés sikamlósság szerezte. Voltak sikamlós szerepei, tökéletesen játszotta őket, de nem volt soha sikamlós. Önmagához szublimálta a szerepeket. Amit csinált vagy mondott, azt finommá és decenssé tette. Asszony volt, akitől semmi emberi nem idegen, de a köznapian emberi dolgok is megnemesedtek általa.

Nem valami kisugárzó érzékiséggel vonzotta magához az embereket, hanem lényének szép derültségével, amely lehetett pajkos, sőt kicsapongó is, de mindig volt benne mérték, soha nem érintett olyan határokat, melyeken átlépni emberileg nem szép, művészileg nem megengedett. Később leperegtek róla ezek a pikáns szerepek, kezdtek ki is menni a divatból. A Trilby óta melyben Varsányi Irén igazi felfedező sikerét aratta, mélyebb és többrétű szerepeket kapott s szerepről szerepre feltárult bájának gazdagsága.

Ahol tisztaságot, passzív asszonyi fájdalmat, bensőséget kellett ábrázolni, ott volt igazán a helyén. Nem a nagy szenvedély kürthangjai harsogtak művészete hangszerén, hanem az asszonyi szenvedés halk, mélybúgású húrjai. Játékában mindig volt valami szemérmes diszkréció s éppen ez a visszatartottság adta művészetének intenzitását. Ha szenvedő alakot ábrázolt, olyan volt, mint a hangtalanul pergő könnyek, amelyek fitogtatás nélkül valók, de nagy mélységből fakadnak fel.

Nem a proteusi színészek közül való volt, akik, mintha maguknak nem is volna külön létük, teljesen belesimulnak a szerepbe, a felismerhetetlenségig. Inkább önmagához azonosította a szerepet, mintha nem az író gondolta volna ki, hanem Varsányi Irén élné. S olyan gazdag kedély volt, hogy minden szerepének bőven adni tudott a maga mélységéből, bájából, érzelmi gazdagságából.

Ezért: mindig más volt, de mindig ugyanaz. Soha nem hangsúlyozódott ki, hogy játssza a szerepet, tökéletesen híjával volt minden színészi modorosságnak. Nem betanulta a szerepet, hanem magába olvasztotta s ezen az alapon abszolút közvetlenné vált a játéka. El lehetett felejteni, hogy alatta a színpad deszkája van, körülötte színpadi díszletek.

El lehetett hinni, hogy a földön jár, vagy egy szoba parkettjén, hogy az ember tanuja valaminek, ami Varsányi Irénnel történik. A legkevesebb eszközzel dolgozott, jóformán nem is használt színészi eszközöket, de a hang egy modulációjával, az arc egy árnyalatnyi megváltozásával, egy mozdulattal, egy tekintettel drámát tudott vinni a színpadra. A legegyszerűbb színésznő volt és a legkomplikáltabb dolgokat tudta megcsinálni.

A Vígszinház szerencséjét és prestigeét két-három társával ő csinálta meg. A magyar színjátszás nagy átalakulása az a színésziesből az egyszerűbe és természetesbe: legtökéletesebben ő benne ment végbe. Ő tudott a legegyszerűbben szívhangokon szólni.

A mai világ eldurvulásának s a mai színház lehanyatlottságának mértéke, hogy Varsányi Irént az utóbbi években már csak tapsolni tudták és nem igazán élvezni s Varsányi Irénnek nem tudtak igazi hozzá méltó szerepeket találni. Hogy már majdnem atelier-tekintéllyé kellett válnia, az a mai színház tragédiája.

A mosolyát, amely mint a napfény világította át egész lényét - sohasem fogjuk elfelejteni.