Itt mindenesetre Fényes Adolf gyüjteménye volt a legérdekesebb. Sajnos, kihagyta a művész fejlődésének egyik gazdag és fontos korát, melyben a naturalizmustól elfordulva fényátitatta, színes csendéleteket és interieuröket festett, művészetének egyik legjelentősebb korát. Ellenben bemutatja indulásának idejét és természetesen a mai Fényest, aki finom festőiséggel jellemzett valóságelemekből álomvilágot épít és tesz művészi valósággá.


Pedig hálás feladat lett volna e kitűnő művészünk egész fejlődési vonalát bemutatni, mert így a két véglet közül hiányzik az átmenet. Nem láthatjuk tisztán, hogy miképen lett Fényes azzá a bölcs és finom mesemondóvá, aki a magyar tájék emelkedett álomszerűségének olyan kitűnő megjelenítője, mint legújabb képein is. De ha ezt a fejlődési vonalat e gyüjtemény nem láttatja is, a régebbi és az újabb képekkel egyaránt arról győz meg, hogy Fényes a leglelkiismeretesebb az idősebb festői gárda legkiválóbbjai között, mert egy sincsen közöttük, aki annyira szigorú és válogató kritikusa lenne önönmagának, mint ez a mindig választékosan és fegyelmezetten jelentkező művészünk.

Zádor István virtuóz tárgyilagosságú grafikája és Cserepes István kissé egy helyben topogó finomkodásai mellett is helyet kapott a legújabb művészeti irány, a neoklasszicizmus is Kontuly Béla húsz festményével. Ezek a merev ábrázolások művészi igazság szempontjából nem mindig meggyőzőek. Inkább egy intellektuális célkitűzésnek megvalósításai, mint leküzdhetetlen erővel napvilágra kívánkozó művészi érzéseké. Kiszámítottaknak és keresetteknek látszanak, nem mélységes egyszerűségnek és nyugalomnak kifejezői, mint inkább megfestett meggyőződések.