*

Arany a tanárok kezén... Mintha már eleve vád foglaltatnék ebben a kitételben. Még hozzá általánosító vád. Holott... holott Arany maga is tanár volt. Igaz, nem sok kedvvel, inkább kötelességet, mint hivatást töltve be. Nagykörösi évei meg-megújuló panasszal teltek. S ebből többet fakasztott az iskola, mint a megélhetés gondja. Mégis: kifogástalan tanár volt. Tanár, mint Gyulai. Tanár, mint Péterfy. Tanár, mint Riedl. Persze, hogy nem róluk, nem az ilyen tanárokról van szó.

Nem egyes kivételekről, hanem a szabályt alkotók többségéről. Azokról a csaknem személytelen egyedekről, akiknek összessége valami szörnyű, minden egyéni megnyilatkozást közhellyé lapító és lelketlen formalizmusba kötő, fojtogató rendszert alkot. Arról a terméketlen "tanári szellemről" , amelynek eljövetelét Arany szinte előre megérezte, ami, kor - a hagyomány szerint - cseppet sem örült annak az "örvendetes" hírnek, hogy Toldi-jából kötelező iskolai olvasmány lett. Inkább megijedt tőle: vége, jaj, vége már szegénynek...

Mert úgy van, hogy Arany költői zsenijének elhomályosítása, átszínezése és megmásítása az utókor szemében - jórészt tanári tevékenység eredménye. Elsősorban azok lelkét terheli, akik a költő örökségének ex offo őrizői, továbbadói és magyarázói, anélkül, hogy valóban hivatott kutatói, igazi értelmezői lennének. (Pedig még ahhoz is szó fér: vajjon a legkitünőbb magyarázók, kutatók és értelmezők-e egyúttal a legalkalmasabb továbbadók?)

Jóhiszeműségüket és szorgalmukat senki sem vonja kétségbe. De így még tragikusabb a helyzet. Mert abban a hitben, hogy áldásos kultúrmissziót teljesítenek s önzetlenül szolgálják az Arany-kultusz terjedését, igazában egy meghamisított Arany-képet visznek át a köztudatba, észre sem véve, hogy közben ennek a képnek vonásai egyre halványabbak, fakóbbak, unottabbak, jelentéktelenebbek és idegenebbek lesznek. Idegenek a közönségtől és idegenek Arany eredeti lényétől.

Attól az Aranytól, aki például a Toldi után egy Dózsa-eposzt akart írni s aki később sem tagadta meg ezt a tervét, csupán azért nem váltotta valóra, mert a témát költőileg nem érezte megoldhatónak. Vagy attól az Aranytól, aki a Madách pesszimizmusa, a Tragédia "erkölcstelensége" ellen szegezett vádakra így vágott vissza: Kívánatos ugyan talán, hogy a költő az erkölcsi világrenddel összhangban legyen, de ha nincs így: nem tehetünk róla.

Szóval, attól az igazi Aranytól, aki egyáltalán nem az az arany-középszerért lelkesedő, pedagógus-vérmérsékletű, kínosan illedelmes és jámbor filiszter-költő volt, akinek a tanár urak túlnyomó többsége látni szeretné, vagy látja és hirdeti. Ezen a ponton mutatkozik meg legszembeszökőbben ijesztő hatása és pusztító szerepe a "tanári szellemnek". Mert ez a szellem, fájdalom, nem korlátozódik az iskolára: kihat onnan és befolyásolja az egész magyar közvéleményt.

Generációról generációra nő a tévedések és megtévesztések szétburjánzó szövevénye Arany személye és költészete körül. Így és ezért következhetett be az a lehetetlen helyzet, hogy Arany - akinek költői egyetemessége Goethéével rokon - végül a konzervatívok védszentje lett, holott valójában mindenkié kellene, hogy legyen. Konzervatívoké és moderneké egyaránt. Hiszen ha valaki: ő igazán az egész nemzet költője.

Hogy még sem engedik annak lenni, - az éppen a tanári szellem legnagyobb bűne.

*

Valahol szegény Lehr Albertnél kezdődött a baj, bár maga a szenvedélyességig lelkes, remek felkészültségű tudós talán legártatlanabb a dologban. Ő nem tett mást, mint hogy lelkiismeretes gondossággal végigkommentálta a Toldi-trilógiát. Filológiai szempontból rendkívül hasznos, értékes, helyenkint szinte művészi munkát végzett. Mégis ebből kerekedett a veszedelem.

Mert amikor ezt a "magyarázatos" kiadást a túlbuzgó tanári szellem bevitte az iskolába: Lehr Toldija akarva-akaratlanul legyőzte, egyszerűen megölte Arany Toldiját. Egyrészt azért, mert a kimerítő szó- és mondat-magyarázatok tömege - amelyet együtt kellett "bevágni" a tizenkét énekkel - elijesztette a tanulókat s a legtöbb esetben végkép megutáltatta velük Toldit, minden "feudális" hőskölteménnyel egyetemben. Másrészt, mert Lehr magyarázó kedve átragadt a tanárokra, akik élőszóval és írásban rövidesen eljutottak az agyonmagyarázásig.

A jó Toldi-nak egyetlen éneke sem maradt "megtárgyalatlan": itt mit akart, ott mit akart mondani benne a költő? (Efféle kommentárra hördült fel egyszer Arany, odafirkantva a könyv szélére a goromba jegyzetet: "Akarta a fene!") Heine mondta, hogy a Faust-ot minden német pincér megérti, olyan világos. Ez ugyan aligha igaz s kivált a Faust második része nagyon is bővelkedik magyarázatra szoruló, homályos helyekben. Arany Toldi-ja azonban csakugyan világítóan tiszta, minden falusi parasztgyerek előtt érthető. Nincs benne egyetlen kommentálást kívánó, homályos, vagy kétséges jelentésű strófa se. A nép fiáról íródott, a nép fiai számára.

Miért kell hát egy ilyen napnál világosabb költeményt értelmezni és magyarázni? Miért nem hagyják, hogy szabadon, önmagában, önmagáért önmagától szóljon és hasson? Hiszen ilyen esetben minden kommentár felesleges s csupán arra jó, hogy lehűtse a költő szavaiból áradó hév forró közvetlenséget. Mégsem hagyják békében. Három nemzedék rá a tanu, hogy az iskolában ekkép kizsigerelt és halálra-únt népies eposz elvesztette legfőbb varázsát s csak kevesekben támadt fel később a vágy: érett fejjel kelletlenül kézbevenni, borzongva felnyitni és gyönyörűséggel újra felfedezni Toldit.

Ennél is nagyobb bajt okozott a magyarázattal aláhúzott túlbecsülés, Toldi költői jelentőségének és művészi értékének szertelen kiemelése - Arany egyéb művei rovására. A Toldi lett Arany chef d'oeuvre-je, amelynek tündöklő fényessége mellett minden más munkája elsáppadt. S még ezt is kiforgatták való mivoltából: a népi eposzt erőnek-erejével feudális hőskölteménnyé igyekezett "szépíteni" a díszmagyarba magasztosult tanári magyarázat, mintha bizony Petőfi nem is a Toldi kapcsán írta volna Aranynak, hogy "ez az igaz költő, ki a nép ajkára hullatja keblének mennyei mannáját".

Arany lassankint egyedül Toldi költőjét kezdte jelenteni, ami csaknem degradálásszámba megy. Mert hiszen ez az eposz - Toldi estéjét kivéve - költői szépségei ellenére is, másodlagos értéket reprezentál s tagadhatatlanul mögötte marad első mintájának: Petőfi János vitézének. Toldi költője, - micsoda igazságtalanság. Aki elsősorban és csak a Toldin keresztül nézi Aranyt: valósággal lekicsinyíti, eljelentékteleníti. Olyan tévedésbe esik, mintha Vörösmarty zsenijét a Zalán futásán, vagy Shakespeare-ét a Romeó és Julián akarná lemérni...

Toldi mellett legfeljebb még a balladákat tüntette ki meleg rokonszenvével a tanári szellem. Ám fatális véletlen: itt sem a Hídavatásé lett a pálma, (azé a nagyszerű, ideges és döbbenetes, drámai nyugtalanságú, modern vizióé, amelyben először nyilatkozik meg költői formában magyarul a nagyváros lelke), hanem a "radványi sötét erdőé", meg a többieké, amelyek - bármily virtuóz művész keze alól kerültek is ki - mégis csak egy elvont, Shakespeare-ből leszűrt teória mesterséges, nem egyszer mesterkélt megvalósulásai, költői illusztrációi s inkább a kor divatjából, mint Arany bensőséges ihletéből fakadtak.

Miért lelkesedjék egy tanár, ha nem ezekért a balladákért, amelyeket igazán pompásan meg lehet magyarázni, szálankint fel lehet fejteni, szét lehet boncolni, darabokra lehet szedni és újra összerakni, éppen mert csináltak?! Ez aztán tökéletesen érthető. Toldi költője így egészült ki a balladák költőjével, a tanári szellem magyarázó hajlandóságában, míg a lírikus Aranyról, vagy a Nagyidai cigányok és a Bolond Istók első énekének költőjéről senki sem beszélt. Jó, ha Buda halála itt-ott szóba került, Toldi estéjével együtt...

Hagyján, hogy a lírikust, az idegesen érzékeny, nyugtalanul és nyugtalanítóan modern lírikust annyi ideig szinte észre sem vették. (Hagyján, - mondom, mert ez az Arany-líra, a maga finom lélek-remegéseivel, csaknem dekadens érzés-rezzenéseivel és merész asszociációival messze megelőzte korát. Magányosabb és egyénibb jelenség volt, hogysem rögtön általános hatásra számíthatott volna. Kissé korán jött. S tulajdonképpen csak most, retrospektíve mutatja meg igazi szépségeit. A huszadik század modern líráján keresztül visszamenőleg tárja ki előttünk rejtett titkait, könnyed fátyol alá búvó ékköveinek mélytűzű ragyogását.

Majd ha Ady már mindenkié lesz: egyszerre többen látják és méltányolják a lírikus Aranyt is). Súlyosabban esik latba a Nagyidai cigányok elsikkadása. Ez a keserű, tragikus fintorba torzult, nevetve-zokogó, "furcsa" hősköltemény egyik legcsodálatosabb, a költői kedély legmélyebb gyökeréről hajtott remekműve Aranynak. Mindenesetre teljesebben tetőzik benne a költő nagysága, teremtő ereje és eredetisége, mint a Toldi-trilógia két első részében.

Hogy 1852-ben szinte egyedül Görgei értette át a különös költemény fájó csúfolódásának igazságát s hogy még húsz évvel később is Thewrewk Árpád bornirt kritikája - amely "obszcénitással" és "hazafiatlansággal" vádolta a legszemérmesebb és legnemzetibb költőt - szerzett rossz perceket Aranynak: valahogy érthető. A szörnyű seb akkor még frissen sajgott. A szokatlan érintést könnyen lehetett cinizmusra magyarázni, - megtévedve az esztétikai értékelésben is. De nyolc évtized multán már igazán elkövetkezhetett volna a tiszta látás és elfogulatlan méltánylás ideje, minden tekintetben. A revizió mégis elmaradt.

Toldi, Toldi, Toldi s a kissé egy-sémára készült balladák sora adják ki még mindig a hódoló elismerés teljét, - a Nagyidai cigányok körül pedig néma csönd honol. Persze a tanári szellem számára ez némileg komplikált "magyarázatos" anyagot kínált, azért hát inkább félretették és egyszerűen megfeledkeztek róla. Mint ahogy megfeledkeztek a Bolond Istók első énekéről is, amelynek megkapó, művészi naturalizmusa, korában példátlanul újszerű, modern paraszt-szemlélete megelőzte, sőt felülmúlta Zoláét.

Végül csupán a teljesség kedvéért említjük meg, hogy a János pap országát és a Paris című erkölcsrajzot ugyanez a szellem máig sem engedte be a "teljes" Arany-kiadásba. Az előbbiért legalább esztétikai szempontból nem kár, míg az utóbbiról legfeljebb hallomásból tudunk valamit. (Reméljük: a most készülő, új Arany-kiadás végre csakugyan kihozza a költő összes verseit, minden önkényes cenzura nélkül.) Maga a tünet mégis jellemző. Főképp arra a retusálási szenvedélyre, amely nálunk - Csokonaitól Petőfiig, Aranytól Adyig - minden nagy költő életét és életművét ártatlanná szeretné csinosítani, lelkesítő példává kívánná avatni: ad usum Delphini...

Csoda-e hát, ha az az Arany, aki ilyen mostoha sorsra jutott a tanárok kezén, ma nem igen tudja megragadni és felgyujtani sem a hivatalos ünneplők, sem az ifjúság, sem a nagyközönség képzeletét, érdeklődését és lelkesedését?!

*

Valóban: komoly baj van Arany kultusza körül. És itt van és ez a baj. Nem Benne a hiba, hanem azokban, akik Őt ide juttatták. Akik beleszürkítették a maguk szürkeségébe, akik beleszegényítették a maguk szegénységébe s most - szinte úgy tetszik - másodszor is eltemetik. Akik szelleme helyett ma is csak nevét tudják idézni - takaróul.

Holott ennek az ünnepnek valódi jelentőségét egyedül az adhatná meg, ha csakugyan lélek-ébresztő lenne. Ha végre mindenkinek megmutatná az igazi Aranyt. Azt a nagy, mély és sokrétű költőt, akinek önkínzó "nagyidai" iróniájában Gogolyével egy-testvér fájdalom forrósodik, akinek gyengéd, ideges lírája először szólaltatta meg nálunk a modern ember dekadens panaszát, aki a Bolond Istók első énekében és a Toldi estéjében byroni magasságba emelkedett s akinek Hídavatása megrázó nyitánya volt a magyar városi költészet mai szimfóniájának.

Kárpáti Aurél